Itt ülök Kimi mellett az autóban, és annyi fáradtságot sem vesz, hogy hozzám szóljon. Az elején még próbáltam beszélgetésbe elegyedni vele, de a sok kudarc után feladtam. Csináljon azt, amit akar. Végig kifelé bámultam az ablakon. Próbáltam megfejteni merre is mehetünk, merthogy nem haza az biztos. Arról a luxusról meg el is felejtkezhetek, hogy a mellettem lévő nagyra nőt gyerek még válaszoljon is.  Kezdem érteni, hogy miért mondják rá az emberek, hogy jégember. Semmi érzelem. Igaz, én már jól ismerem. Az egyszerű kis gesztusai, már annyi mindent elárul róla. A legfeltűnőbb, a közömbös arca, vagyis feszült. Régen is ezt csinálta, ha valami problémája volt, úgy csinált, mintha minden teljes mértékben hidegen hagyná. Nem is tudom, hogy mikor szundítottam el az anyós ülésen.  Arra ébredtem, hogy valaki megpuszilta a számat. Mikor kinyitottam a szemeim, csak egy zavarodott kék szempárral találtam szembe magam.

-          Bocsi. – nyögte ki, és már dőlt volna vissza, ha én nem húzom magamhoz. Elég értetlen képet vágott. Fogalma sem volt, hogy mit akarok tőle.

-          Mi van csak nem berezeltél? – kérdeztem tőle. Lehet, hogy az alvás az agyamra ment? Ő még mindig értetlen képet vágott. – Tudod mit? Megmutatom mire gondoltam. - azzal óvatosan végig húztam az ajkaimat, a száját. Utána elhúzódtam picit tőle és a szemeibe néztem. – Amúgy hova is hoztál engem? – mosolyogtam rá.

-          Én… ő… izé…- még mindig zavarban volt. De már visszadőlt a vezetői ülésre. Kinéztem a szélvédőn és meg kellett állapítanom, hogy a Kilátóba vagyunk. Ez egy kis kiépített rész, elég messze az otthonunktól.  Innen, éjszaka gyönyörűen lehet látni a városunk egy kis részét. Mi a másik felében lakunk. Maga a kilátás fantasztikus és romantikus. Nem is értem miért ide hozott Kimi. Azt meg főleg nem, hogy mikor sötétedet be.

-          Mennyi az idő?

-          Éjfél. – jelentette ki nyugodt hangon.

-          Mi? Ennyit aludtam? Miért nem keltetél fel. – háborodtam fel.

-          Mert olyan mélyen aludttál, nem volt szívem felkelteni. – mondta közömbösen.

-          Kiszállunk?  - kérdeztem. Ő, még mindig engem nézet. Csak bólintott. De nem mozdult. Erre mosolyognom kellett.  -  Olyanok vagyunk, mint a kamaszok. – nevettem el magam. Erre már neki is mosolyognia kellett.

-          Na, gyere. – szállt ki az autóból, én pedig követem a példáját. – Egy kis séta? – nézet rám feszengve.

-          Rendben, de lazulj már el egy kicsit.  – kértem meg. Megfogta a kezem. Én pedig értetlenül néztem rá.

-          Most már elég laza vagyok? – kérdezte huncut mosollyal.

-          Kezdetnek nem rossz. - mosolyogtam rá. Erre neki nyomot a kocsi ajtajának és megcsókolt.  De ez a csók, nem volt ám akármilyen. Egyszerre volt szenvedélyes, követelőző és mégis lágy, érzelemmel teli. A testem rögtön reakcióba lépet. Őrült vágy fogott el. – Fejezzük be, mert ha így haladunk, nem lesz semmi, ebből a sétából. – néztem a szemeibe. Elégé ziháltunk mind a ketten.  – Ne nézz így rám.

-          Miért, hogy nézek?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-          Mint aki a gondolataimba akar olvasni. – fakadtam ki.

-          Hát, most nem bánnám, ha gondolatolvasó lennék.  – vágta rá ingerülten.

-          Most mi bajod? – kérdeztem tőle, már én is idegesen.

-          Semmi. – morogta.

-          Na, gyere. – fogtam meg a kezét és húztam magam után. Nem fogok leállni vele vitatkozni, mert néha annyira gyerekes tud lenni. De ezt is szeretem benne. Többek között.  Csak sétáltunk egymás mellet, de nem szólaltunk meg. Egy kis feszültség sem volt köztünk. Olyan meghitt volt. Tudtam, hogy lassan vissza kellene fordulnunk, de nem akartam még.

-          Apáék már biztos idegesek. – törtem meg a csendet.

-          Mikor aludtál, felhívtam anyukád, hogy ne aggódjon, majd megyünk. Azt üzente ráérünk, majd ő lefekteti Paolót.

-          Szóval te már mindent elintéztél. – állapítottam meg.

-          Miért baj? – fordított maga felé.

-          Nem. Örülök neki. Tényleg. - tettem hozzá a hitetlenkedő pillantása miatt. – Végre ketten vagyunk.

-          Pont, mint a régi szép időben.

-          Hát azért nem egészen.

-          Igazad van. Régen nem csináltam ilyeneket. – puszilta meg a számat. – Vagy ilyet. – most a nyakamat.

-          Többek között. – nevetem el magam.

-          Mert egy barom voltam. – mondta komoly hangon.

-          Mi? – döbbentem meg.

-          Figyelj sosem voltam a szavak embere. Szeretném, ha mindent elölről kezdhetnénk. De nem, mint barátok. Már mikor leléptél anno, akkor tudtam, hogy nekem több, vagy mint barát. – nézte a földet – De ha te máshogy gondolod, akkor felejtsük el. – mondta és visszaindult a kocsihoz. Én teljesen lefagytam. Kimi többet akar, mint barátkozni? Talán ez lenne az, amire magamnak kell rájönnöm? Bármi is legyen az, nem hagyhatom futni. Már régóta erről álmodozom, még ha, nem is ismertem be eddig magamnak. Igaza van Paulának is, addig húzom a dolgokat, még megint késő lesz. Egyszer már jártam így. Nem eshetek még egyszer ebbe a hibába. Gyors visszamentem a kocsihoz és bevágódtam az anyós ülésre. Kimi épp a kormánnyal volt nagyon elfoglalva. Imádtam mikor zavarban volt. Mit hazudok, mindig imádom őt.

-          Kimi. – szóltam rá, de ő nem figyelt inkább beindította a kocsit. – Állítsd már le. – kiabáltam rá.  Végre egyszer hallgat rám. Az már luxus, hogy rám is nézzen. Nem baj, ha sokáig fixírozom, csak leesik neki. Két perc tömény gyönyörködés után végre rám emelte, gyönyörű szemeit.  – Azt hittem már sosem nézel rám. – mosolyogtam rá. Semmi reakció.

-          Figyelj, az előbbi beszélgetést, vegyük semmisnek, rendben? – nézett rám reménykedve.

-          Nem. Nincsen rendben. - jelentettem ki. Ő pedig olyan könyörgően nézett rám. – Tényleg nem értesz te semmit? – most már a tekintete tanácstalan volt. – Gyere, megmutatom, hogy mit szeretnék. – mondtam neki halkan és oda húztam magamhoz, már megint.  Ebben a csókban, benne volt minden érzelmem. – Most már kapizsgálod, szöszi? – kuncogtam fel.

-          Azt hiszem. – nevetet fel és átölelt. Jó sokáig voltunk így. Beszélgetünk mindenről, a régi szép időkről, vagy csak az életről. A jövőt illető kérdéseket még hagytuk. Van bőven időnk mindent megbeszélni. Nem kell elkapkodni. Először fogjuk fel a dolgokat.  – Semmi kedvem, de lassan el kellene indulnunk.

-          Tudom. – sóhajtottam.

-          Nézd a dolog jobbik oldalát, otthon örömünnep lesz. – mosolygott a finn.

-          Azt biztos. A szüleim odáig lesznek az örömtől. Minden vágyuk az volt, hogy összejöjjünk. Apa még képes volt azt is kitalálni, hogy van barátnőd, csakhogy féltékeny legyek.

-          Az voltál? – kérdezte reménykedve.

-          Inkább csak szomorú, hogy már megint elveszítettelek. – válaszoltam komolyan.

-          Nekem ez bőven elég. – adott egy puszit a homlokomra.

-          Homlok puszi? –kérdeztem meglepődve. – Ilyet utoljára a nagypapától kaptam. – mondtam neki.

-          Szokj hozzá! Adnék én máshova is puszit, de annak még nincs itt az ideje. – felelte huncut mosollyal.  – Tévedtem nem megyünk sehova. – mondta. – Oda néz. –mutatott ki a szélvédőn. Éppen elkezdet pirkadni. Már ennyi lenne az idő? Nem baj akkor az a fél órát kibírjuk még.

-          Gyönyörű. – suttogtam.

-          Az. – fogta és oda húzott magához. Kicsit hátrébb tolta a vezetői ülést így már mind a ketten ott feküdtünk. Én az ölében ültem.  Oda bújtam hozzá. Beszívtam az illatát, ezt is imádtam benne. Még ennyi év után is emlékeztem rá.  Ő a hajfürtjeimmel játszott. Nagyon meghitt volt a hangulat. – Ezekért a pillanatokért érdemes élni.

-          Nem is tudtam, hogy van romantikus éned. – néztem fel rá mosolyogva.

-          Szeretem, ha mosolyogsz. – nézet rám. Mintha meg sem hallotta volna az előbbi mondatom.

-          Lassan indulnunk kell. Igaz? – kérdezte csalódottan.

-          Sajnos igen. – mondta ő is letörten. – Mire visszaérünk már mindenki fent lesz. Ezt biztosra veheted.

-          Tudom. Nem is bánom.

-          Én sem. Jobb, ha mindenki megtudja, hogy a világ legjobb nője a barátnőm. – mosolyodott el.

-          Szóval a barátnőd vagyok? – kérdeztem tőle.

-          Miért, nem szeretnél? – lett komoly hirtűelen.

-          Lazulj már egy picit. Persze hogy szeretném. Te lökött. – na, ekkor kezdődőt következő csók csatánk.

-          Induljunk. – mondta zihálva. Én pedig át ültem az anyós ülésre. Azért kicsit feszült voltam, hogy otthon mit fognak hozzá szólni.