-          Amnéziás? Ez azt jelenti, hogy akkor nem emlékszik semmire? – kérdezte az alacsony szőke srác.

-          Igen, Atte, ez azt jelenti – felelte a másik férfi. Áhh, Atte, és akkor a mellette álló lány Katie.

-          Akkor a munkájára se emlékszik?

-          Azt se tudta, hogy ő maga kicsoda – válaszolt Rami Atte kérdésére.

-          De most már tudom! – keltem ki az ágyból. – Sőt, azt is, hogy ti, hárman – mutattam Attéra, Katie-re, és Ramira – kik vagytok, már csak ő kettejükkel van bajom.

-          Ők Toni és ümm ki is? – magyarázott a bátyám, de a nő nevénél megakadt.

-          És Alice – segítette ki Toni.

                                                            *

-          És Alice – mondta Toni. Egészen másképp fest így Kimi. Ártatlan öt éves kisfiúnak néz ki. Néz mindenkit a kék szemeivel, mintha teljesen kiszakították volna a világából. Végülis valamilyen szinten ez történt. És a munkája? Így nem lesz kin élcelődnöm.

Várjunk, hisz nekem sincs munkám. Sorstárs. Érdekes.

-          Csak ennyien? – fakadt ki. Hűha, mi baja szegénynek? – Csak ennyien a barátaim?

-          Ahhoz képest, hogy azt mondtátok… mit mondtatok… ja, igen, hogy forma1-es versenyző vagyok. Igencsak kevés barátom van.

-          Ráadásul Alice nem is a barátod – kotyogott bele Atte. Oh, basszus. Most meredten figyel.  Ez meg nem tudja befogni a száját. Istenem!

-          Vagyis tulajdonképpen nem is tudom – folytatta, miközben Kimi figyelt rá. Az istenedet! Csak most menjen el a hangod, vagy hagyd abba a szövegelést. – Mert amikor találkoztatok, akkor te épp be voltál piálva, és Katie-éknél verekedtél. Utána nemtudom hogy van tovább.

-          Nem is baj – szólt közbe Toni. Végre valami értelem. Sürgősen haza kéne mennem. Fárasztó mostanában a baráti köröm. Nem akar mondjuk valaki hazamenni?

-          Megyünk? – fordult felém Toni. El kéne mennem lottózni, azt hiszem.

-          Persze – válaszoltam neki, majd mindenkitől elköszöntünk.

                                                   *

Most lent a földszinten állunk Tonival, és várjuk neki a kávét. Jó ideje itt ülünk, és nézzük egymást. Hogy milyen szép szemei vannak! Hmm, a kávénál tartottam, amit még mindig nem hoztak. Milyen kávét is rendelt? Feketét? Annak olyan mandula színe van. Toninak pedig mandulavágású a szeme, vagyis jó az ágyban.

-          Megyünk? – zavart meg a gondolkodásban.

-          Hova? – kérdeztem vissza azonnal.

-          Haza – nevetett rajtam. Kis gonosz… Biztos hülyének néz, mert én csak bámulom őt összeszűkölt szemekkel. Vajon ő látja így az én szemem színét? Vagy csak én látom így az ő szép zöld szemét? Szerintem látja. Ő is összeszűkítette a szemét. De aranyos! A száján pedig félmosoly ül. Jelentem, hogy elbűvölő személyiséggel ülök szemben.

Megpróbálkozom én is a félmosollyal. Erre ő rám villantja fogsorát, és szemei alapállásba állnak. Én elnevettem magam. Nem bírtam tovább. Áthajoltam az asztalon, és megcsókoltam. Kétbalkezes révén sikerült felborítanom a kávéját, egyenesen az ölébe, de ő nem törődött vele. Belemosolygott a csókba, és folytatta tovább.

                                               *

-          Elmesélné valaki, hogy eddig milyen voltam? – kérdeztem tőlük, miközben mindenki engem figyelt. Annyira tudnak rám nézni, és egy szót sem szólni. Attól függetlenül, hogy fogalmam sincs, hogy kik ők, azért megszólalhatnának. Habár van róla fogalmam, hogy kik ők. Az állítólagos barátaim. Vagyis azok, akik még itt vannak, azok biztosan barátaim, de az előbb elment Alice az nem. Szerintem még a másik lány se, Katie.

- Hüm hát mufurc – kezdte Rami –, vagyis dehogyis voltál az. Hogy mondjam el? Nehezen nyíltál meg mások előtt, nekik ridegnek tűntél.

- Ezért is voltál az újságírók kedvenc prédája – vette át a szót Atte – „Vajon miért rideg a mi fagyos Jégemberünk”. De én mondom, nálad jobb havert nem találni. Na jó, azért nem túl jó egyfolytában a seggedet felhurcolászni a házadba, mert mindig leiszod magad.

- Nem mindig! – hadakozott vele a bátyám – Sőt, nagyon ritkán! Vagyis inni iszik, de a kevés nem árt meg neki. Csak a sok! És persze, hogy mindig akkor vannak ott az újságírók, s így beállítják egy alkoholista állatnak.

- Húha! – adtam hangot a leírásomnak. Most ezek után jót kéne magamról gondolni?

- Kimi, az újságírók hazudnak! Na jó nem mindegyik, mert van néhány jó fej ember. De a legtöbb hazudik. Nem kell hinni nekik, úgyis tudjuk az igazat. Most is azt fogják rólad írni, hogy azért ütött el az autó, mert te épp részeg voltál, és elé ugrottál.

- De mi tudjuk az igazságot – szólt közbe Katie is. Mm… Mézesmázos hang. Kiráz a hideg. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hang párosul hozzá. Mint mikor egy állatorvos beszél az állathoz, miközben egy bazi nagy tablettát akar legyömöszölni a torkán. Szegény kutya! Vagy inkább Atte?

-  És mi az igazság?

-  Hogy te rendes ember vagy! Nem iszol! – fakadt ki Rami. Nála elpattant valami az biztos. Ennyire szeretne? – Na jó, hazudok önmagamnak is. Szoktál inni, de mértékkel! És te majd szépen hazamész, és ugyanúgy, mint eddig leszarod az újságírókat.

-  Jó, értem, világos. Nem törődni az újság írókkal. Menni fog. Hol lakom?

-  Svájcban, Wollerau-ban, de most jelenleg Nagy Britanniában vagy, mert itt volt Nagydíj – felelt Rami.

-  De én most költöztem ide. És gondolom most nem kéne nagyon utazgatnod, így hozzám költözöl addig, jó? – kérdezte Atte, miközben fülig vigyorgott. Életvidám kis ember. Rávigyorogtam én is, majd bólintottam, mire még szélesebb lett a mosolya.