A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Fer egész megjelenése olyan hihetetlen volt! Azt hittük, hogy nagyban buliznak a Tabascoban, erre szerenádot ad nekem. Iszonyúan meghatódtam, elhihetitek! Csak néztem őt és hallgattam a dalt… Teljes átéléssel énekelt, ahogy közeledett felénk, majd törökülésbe leereszkedett elém. A szemem sarkából láttam, hogy a többi srác is besomfordál a képbe és helyet foglalnak a földön, Kimi persze Betti közelében és ráfekteti a térdére a fejét. Olyan hangulatos volt az egész, hogy elhullajtottam pár könnycseppet. Amikor visszafordultam Ferhez, csak a szemébe tudtam nézni.

A tekintete újra fogva tartotta a pillantásom és az a dal nem akart véget érni… Akkor és ott belém hasított a tudat minden eddigi érzésnél erősebben, hogy enélkül a férfi nélkül nem akarok élni. Lepergett előttem a történetünk, a megismerkedésünktől kezdve egészen a mostani meghitt pillanatokig. Nem akartam többet elszakadni tőle, a gondolatba már a lelkem is belesajdult. Eddig nem tapasztaltam meg, hogy milyen az, ha valóra válik ez a mondat: „Nem tudok nélküled élni.” Most már Nandonak köszönhetően ezt is tudom. Tudom, hogyha többet nem nézhetek bele abba a szerelemtől izzó szempárba, ha többet nem hallhatom a játékát, nem ringatna a hangja hullámain, akkor számomra az lenne a világvége.

Fer, az én Ferem már az utolsó akkordokat játszotta, egyre halkult a zene és a hangja, végül teljesen elhallgatott. Izzón nézett a szemembe, várta a hatást. Mindenkiből egy kis sóhaj szakadt fel, kivéve engem. Én odamentem hozzá, leültem mellé és gyengéden megcsókoltam. Viszonozta a csókot, közben letörölgette a könnyeimet. Közben Fer szülei is kijöttek a tűzhöz és letelepedtek mellénk.

-          Azt hiszem kevés lesz a két üveg bor. – jegyezte meg Betti.

-          Akkor hozzunk még ki egy keveset. – vigyorgott rá Kimi. Sejtettem, hogy a piahordásban/fogyasztásban benne lesz. Felpattantak, de pár perc múlva már vissza is tértek hozzánk. Azalatt én beleültem Nando ölébe és a karjait magam köré fontam. Eszméletlenül jó volt így üldögélni.

-          Akkor most játszunk valami pörgősebbet! – rikkantotta Rob. Felnevettem.

-          Mi az? – érdeklődött vigyorogva.

-          Semmi, csak nem sejtettem, hogy ilyen hangot is ki tudsz adni! – nevettem rá. A többiek is kiröhögték.

-          Nocsak, most már nem Sebit, hanem engem kóstolgatsz? – kérdezte vidáman.

-          Á-Á. Én Nanot kóstolgatom, titeket csak piszkállak! – nyújtottam rá a nyelvem.

-          Ebből úgy sem jössz ki jól Rob, úgyhogy inkább énekelj valamit! – javasolta Sebi. Rob meg is fogadta a tanácsát. Elkezdett egy vidámabb dalt játszani, az AC/DC-től a Highway to Hell-t ha jól ismertem fel. És az a mimika hozzá…. Ha nem látom, el sem hiszem. :D

-          Szép ez az este igaz? – súgta Nano a fülembe. – Itt van mindenki aki fontos nekünk.

-          Majdnem mindenki. – feleltem kicsit szomorúan. Kérdőn nézett rám. – Hiányzik a két kisöcsém.

-          Nemsokára őket is meglátogatjuk. Ezt megígérem! – felelte. – Nem fogsz elszakadni tőlük! Az angol nagydíj után meglátogatjuk a családodat, ideje szembenéznem anyukáddal! És remélem arra is sikerül rábeszélnünk, hogy elengedje velünk pár hétre a gyerkőcöket!

-          Ez komoly? – kérdeztem vidáman.

-          Igen. A magyar futamra hazavinnénk őket, a németre pedig jöhetnének velünk… Mit szólsz hozzá? – kérdezte mosolyogva.

-          Nagyon-nagyon-nagyon örülnék neki!! De jól meggondoltad? Még elég kicsik, 6 és 12 évesek, és elég élénkek. Egy percig nem bírnak megülni a fenekükön! bóBírni fogod a tempót?

-          Ne akadékoskodj annyit! – dorgált meg kedvesen. – Nagyon jól fogjuk magunkat érezni! Van még valamilyen kívánságod, amit esetleg teljesíthetek?

-          Háááát… - megvilágosodtam, hogy mit is szeretnék. Nem tudom, mit fog szólni hozzá. – Akadna itt még valami…

-          Igen? – kérdezte vigyorogva.

-          Úgy érzem, felhúzhatnád azt a bizonyos gyűrűt az ujjamra… - néztem rá félénken mosolyogva. Kíváncsi voltam a reakciójára.

-          Ohh.. – sóhajtotta és mélyen a szemembe nézett. Másodpercek alatt komoly lett. Ez (is) tetszett benne. Hogy a komoly dolgokat nem vicceli el. – Biztos vagy benne? Nem erőltetem rád, ha nem akarod!

-          De én akarom! - mondtam neki szenvedélyesen. – Amikor azt a dalt énekelted, tudatosult bennem, hogy igenis a feleséged akarok lenni! SZERETLEK és nem akarok nélküled élni vagy távol lenni tőled! Veled szeretnék lenni!

-          Ebben az esetben… - a nyakához nyúlt és kikapcsolta azt a kis ezüstláncot, amit feltett estére. Megdöbbenve vettem észre, hogy nincs rajta más medál, csak az eljegyzési gyűrűnk. – Ne nézz ilyen meglepetten! – vigyorgott rám. – Szerettem volna ma este viselni valamit tőled, de a melltartód vagy a bugyid nem lett volna túl jó ötlet. – mit is mondtam a komoly dolgok nem elvicceléséről? – Kicsim, azért remélem még hozzám jössz… - fogta meg a kezem. – Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd és tudom, hogy te is így érzel. Szóval megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? – nézett rám újra, reménykedve, kicsit félszegen.

-          Igen!! – válaszoltam neki halkan, gombóccal a torkomban. Felhúzta az ujjamra a gyűrűt és nekünk hosszúnak tűnő pillanatokig, csak néztük egymást. Nem vettük észre, hogy a dalnak lassan vége volt és a zene is elhallgatott.,

-          Hát ti meg mit csináltok itt édeskettesben? - érdeklődött Mark hangosan. Mindenki felénk fordult.

-          Semmi különöset. – felelte Fer pókerarccal rám nézve, majd a többiekhez fordult. – Éppen csak eljegyeztem a szerelmemet! – vigyorgott rájuk fülig érő szájjal.