-          Nem, most semmiképpen sem! – feleltem Kiminek szomorúan.

-          De miért nem? – kérdezett vissza. – Ugye nem akarod elvetetni?

-          Hogy tételezhetsz fel rólam ilyet? – háborodtam fel, azt hiszem jogosan. Lesütötte a szemét.

-          Bocsáss meg, kicsit ideges vagyok. Szóval miért nem szeretnéd elmondani neki? – kérdezte immár nyugodtan.

-          Te is láthattad, azt sem tudja, hogy ki vagyok. Ez a baba jobban felzaklatná, mint bármi más. És a többieknek sem fogom elmondani. Légyszi te se mondd el! – kértem bociszemekkel.

-          Bettinek és Szabusnak sem?

-          Nem, nekik sem. Megölnének az aggódásukkal. Most nekem is nyugalomra van szükségem és Fernek is. – gondolkodtam el egy röpke pillanatra.

-          Oké. Most viszont menjünk vissza a beteghez. – javasolta. Egyetértettem vele, így visszamentünk a szobába a többiekhez.

-          Mit szeretett volna az orvos? – kérdezte egyből Betti és Szabina.

-          Csak a szokásos tájékoztatás, hogy ne stresszeljem magam, mert a végén velem kell felmosni a padlót. – mosolyogtam rájuk.

-          Miért, mi történt veled? – érdeklődött Nano.

-          Elájultam. – feleltem röviden. Ráncolta a homlokát.

-          Akkor, amikor a baleseted történt. – fűzte tovább Flav. – Szép kis pár vagytok… - dörmögte az orra alatt, mire mindannyian zavarba jöttünk.

-          Felhívtam apát, holnap reggelre idejön értem és visszavisz Spanyolországba. – közölte velem Nando. – Nem tudom, hogy jó ötlet, lenne-e ha eljönnél velünk. – ezek a szavak szíven szúrtak.

-          Ha nem szeretnéd, akkor nem megyek. – mondtam neki a reményeim szerint semleges hangon. Bár azt mindenki, még Fer is látta, hogy hiába mondtam ezt közömbösen, a szemeim újra könnybe lábadtak.

-          Én sem tudom, hogy mit szeretnék! – csattant fel. – A többiek mind arról győzködnek, hogy vigyelek magunkkal, de előre közlöm, hogy Raqut is fel fogom hívni és elhívom hozzánk! Szükségem van rá! Én még úgy tudom, hogy ő a feleségem!!

-          Értem. Mondtam már, ha nem szeretnéd, akkor nem megyek. – feleltem letörten. Túl sok volt nekem ez az egész.

-          Tudod mit? Akkor gyere velünk. – felelte egy mártír hangján, mint aki nagy engedményeket tett.

-          Fernando! Nyugodj már meg az ég szerelmére! – kérte Sebi. – Ne bántsd Noncsit!

-          Oké-oké, bocsi! – nézett rám újra, kicsit megenyhülve. – Srácok, szerintem menjetek nyugodtan, majd látogassatok meg Spanyolországban! Rátok legalább emlékszem! – vigyorgott rájuk. Majd lehervadt a mosoly az arcáról, amikor leesett neki, hogy ez nekem mennyire fájhat. – Szóval majd gyertek.

-          Rendben, amint tudunk, jövünk! – ígérték meg mindannyian, majd elköszöntek. Kimi vetett még rám egy bátorító pillantást, majd csatlakozott a többiekhez.

-          Te is menj aludni nyugodtan, engem estére még itt tartanak megfigyelésre. – mondta Nano.

-          Nem. Maradok. – közöltem és levágódtam egy kényelmesnek tűnő fotelba. Az esténk elég csendesen telt.

Spanyolországban hétágra sütött a nap, amikor megérkeztünk. Az időjárás egyáltalán nem volt összhangban a kedvemmel, a lelkiállapotommal. Fernando papája is látta, hogy talán én viselem rosszabbul a kialakult helyzetet, ezért próbált engem is támogatni.

Ana Maria Nano nyakába vetette magát, amikor meglátta. Láttam rajta, hogy mennyire rettegett a fiáért. Együtt tudtam vele érezni, megértem, hogy min ment keresztül, mert én is átestem rajta. Viszont azt is tudtam, hogy a neheze még csak most fog jönni. Nando egész családja elámult az amnéziáján. Eddig ők is csak a filmekben találkoztak a részleges amnézia jelenségével, a való életben még soha. Kivéve Lore-t. Ő tudta, hogy ez mi fán terem és próbált mindenkit nyugtatgatni. Mondjuk nem sok sikerrel.

Nehéz volt ez az időszak mindannyiunknak. Már kb. egy hete voltunk Oviedoban, amikor Fernando egyik este vacsoránál egy bejelentésre szánta el magát.

-          Beszéltem ma Raquellel. – mindenki felkapta a fejét a hír hallatán. – Megkértem, hogy pár hétre költözzön ide hozzánk. – a mondatai visszhangot vertek a fülemben…. Nem tudom, mi jöhet még.

-          Nincs több szoba a házban. – húzta fel magát Ana Maria. Tudni kell, hogy Nandoval külön szobában aludtunk. Én próbáltam közel férkőzni hozzá – és most nem a testiségre gondolok, bár az is nagyon hiányzott- de elég bizalmatlan volt velem szemben, nem tudtam, mit gondol, mit érez. Akkor sem lehetett semmit sem leolvasni az arcáról, amikor a szobánkból átpakoltam a cuccaim a vendégszobába. Bár szerintem meglepődött rajta, hogy nekem is vannak nála dolgaim.

-          Majd velem alszik. – jelentette ki. Meghűlt az ereimben a vér.

-          AZT MÁR NEM! – csapott az asztalra felkiáltva Jose Luis. – Nem fogom hagyni, hogy csak azért, mert nem emlékszel, újra tönkre tedd az életed!

-          Apa, ennél már kicsit idősebb vagyok… Nem mondhatod meg nekem, hogy mikor aludhatok együtt egy nővel és mikor nem! – mosolygott az apjára Fer.

-          Pedig ez pont egy olyan helyzet, amikor igenis megmondom! Egyáltalán nem gondolsz bele abba, hogy ez Noncsinak hogy eshet?? Még meg fogod ezt köszönni nekem, hidd el! Raqu a vendégházban fog aludni, vagy sehol! És ez az utolsó szavam!

-          Miért kell egy olyan csitri érzelmeire tekintettel lennem, akire nem is emlékszem? – dühödött fel Nanditho. Kezdtem rosszul lenni. Azért próbáltam menteni a menthetőt.

-          Hagyjátok abba! – kértem őket elég hangosan ahhoz, hogy meghalljanak. – Természetes, hogy Nando Raqu után vágyakozik, egy év kiesett neki. Ha rá van szüksége, akkor jöjjön. De én is itt leszek! – néztem mélyen Nano szemébe. Elkapta a pillantását. Szerintem zavarba jött, de azért láttam rajta, hogy mérlegeli a dolgot.

-          Oké. Akkor Raqu a vendégházban fog aludni. – zárta le a vitát. Mikor ezt megbeszéltük, elköszöntem a többiektől és felmentem a szobámba. A fürdő felé vettem az irányt és … kiadtam magamból a vacsorát. Felfordult a gyomrom, iszonyatos hányingerem lett.