Szédültem és a könnyeim is kicsordultak. Ekkor valaki megérintette a vállamat, eléggé megijedtem. Nem számítottam senkire, azt hittem egyedül vagyok. Megfordultam.

-          Jól vagy? – kérdezte Fernando aggódva.

-          Igen, köszi. Csak egy kis múló rosszullét. – füllentettem. – Mit szeretnél mondani?

-          Honnan tudod, hogy mondani szeretnék valamit? – kérdezte egy apró mosoly kíséretében.

-          Ennyire már ismerlek. – megrándult az arca, de a szemembe nézett. Elég sokáig, már azt hittem beugrott neki valami… - Semmi? – kérdeztem.

-          Nem. Semmi. – mondta. – Mindig ilyen.. Azt hiszem, hogy na most visszaemlékszem valamire, de aztán az egész kifolyik a kezeim közül.

-          Értem. - hajtottam le a fejem. De aztán újra ránéztem.

-          Szóval – kezdett bele a mondókájába. – csak bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt. Azt hiszem, nem tesz jót neked ez az állapot.

-          Ez igaz. De megértelek. – mosolyogtam rá félénken. És megfogtam a kezét. Nem húzta el. Istenem, olyan jó volt újra hozzá érni! Érezni a tenyerét a tenyeremben! Fel sem fogta szerintem, hogy mit tesz, de az ujjaival elkezdte cirógatni a kezemet… Hiába a test nem felejt… Azt kívántam, hogy bárcsak emlékezne! – Szeretném, ha tudnád, hogy rám mindenben számíthatsz! Segítek neked bármiben, csak szólj!

-          Ez kedves. De én most nem szeretnék egy kapcsolatba belebonyolódni! – elég értetlen képet vághattam azt hiszem. – Nem vagyok az a házasságtörő típus! – magyarázta lelkesen. – Tudod, hiába mondjátok, hogy mi egy pár vagyunk és Raquval már szétmentünk.. Én még mindig abban a hitben vagyok, hogy ő a feleségem. Lehet, hogy a sors ezzel akar nekünk egy második esélyt adni? – mélázott el egy pillanatra. Aztán észbe kapott.

-          Akkor irántam nem is érzel semmit? – kérdeztem a sírás határán.

-          De igen! Valamit igen… Van egy meghatározhatatlan érzés bennem veled kapcsolatban, magam sem tudom mi… Mintha védelmezni akarnálak, megóvni minden bajtól…

-          Akkor miért kerülsz? – kérdeztem tőle.

-          Mert magam sem tudom, hogy PONTOSAN hogyan is érzek. Elég bonyolult ez így. Ezért szeretném, ha maradnál. Ha együtt vagyunk Raqu, én és te, talán rájövök a titok nyitjára! Tudom, ez nagyon önző most tőlem. – hajtotta le most ő a fejét.

-          Egy kicsit tényleg az. De amint már az előbb is mondtam megértelek. – folytattam volna, de újra rókáznom kellett. Meghitt beszélgetés volt, igazán.

-          Biztos, hogy jól vagy? – húzta fel a szemöldökét. Nem akarta elhinni. A helyében én sem hittem volna.

-          Persze. Lehet elkaptam valami vírust. – hárítottam.

-          Felküldöm Lore-t! Jobb ha megvizsgál! – zárta le a beszélgetést és lendületes léptekkel távozott, miután átadott egy pohár hideg vizet.

Na most erre mit mondhattam volna? Tényleg megértettem, hogy ő mit érez és hogy miért. De nekem akkor is kimondhatatlanul fájt… Most tudatosult igazán bennem, hogy tényleg elveszíthetem őt… „Lehet, hogy a sors ezzel akar nekünk egy második esélyt adni?” Ezek a szavak visszhangoztak bennem, a szívemben, a lelkemben.

-          Nandotól hallottam, hogy rosszul vagy! – jött be Lore. – Mik a tünetek?

-          Hányinger, hányás, szédülés. – tájékoztattam.

-          Nocsak, talán terhes vagy? – próbált viccelni velem.

-          Igen. – feleltem. Jobb, ha ő is tud róla.

-          MICSODA?? – kiáltott. – Mikor tudtad ezt meg? Fernek elmondtad? Hányadik hétben jársz?

-          A balesete napján tudtam meg. Amikor történt a dolog, én is elájultam. Akkor vizsgáltak meg és derült ki a dolog és most járok a 7. hétben. – mondtam, mint egy gép. – Fernek nem mondtam el azóta sem… Nem akartam még jobban felzaklatni.

-          Pedig el kellene mondanod! Akkor tuti nem akarná, hogy Raqu idejöjjön! Ennyire ne legyél önzetlen! – puffogott.

-          Én meg azt nem szeretném, hogy csak a baba miatt legyen velem újra! – vágtam vissza. – Értsd meg Lore őt is! Egy év kiesett az életéből! Nem tudja, hogy mit tett vele Raquel, és engem sem ismer fel!

-          Elképesztő, hogy most is másokra gondolsz és nem magadra! – sajnálkozott. De azért felragyogott az arca. – Nem mellesleg GRATULÁLOK!! Végre én is nagynéni leszek!

-          Köszönöm! – mosolyogtam rá. – Úgy vártuk már ezt a picúrt! Remélem minden rendben lesz vele! Olyan jó lenne a karomban ringatni, látni, ahogy felcseperedik és Ferrel együtt… - a torkomon akadtak a szavak.

-          Egészen kivirulsz, ha a kicsiről beszélsz. – jegyezte meg.

-          Igen. Jelenleg ő ad nekem erőt mindenhez! – mosolyogtam és tettem a hasamon oda a kezemet, ahol az én kis kicsikémet sejtettem. – Rajtad kívül csak Kimi tudja, ez egy ideig maradjon is így kérlek!

-          Okés. De most nyomás be az ágyba és pihend ki magad. Raqu holnap reggel érkezik. – ezekkel a szavakkal lefektetett, én pedig hamar elaludtam.