Azt hiszem nem kell mondanom, eléggé meglepődtünk, hogy hirtelen a földön a találtuk magunkat. Mindketten igencsak meglepett fejet vágtunk, ami eléggé nevetséges volt. Elnevettem magam. Lassan Fer is csatlakozott hozzám, ott kacagtunk a földön, egymáson, maszatosan a csokitól. Úgy látszik mégsem nyaltunk valami alaposan…

Zuhanás közben Nando fordított egyet magunkon, így ő került alulra, ő ütődött meg jobban. Én a mellkasán pihentem meg, jól esett újra ott kucorogni.

-          Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – kérdezte tőlem vigyorogva.

-          Nem. Úgy látszik, bírom a strapát. – nevettem vissza. – És amúgy is, vigyáztál rám. – mosolyogtam rá. – Köszönöm. – adtam egy puszit az arcára.

-          Nagyon szívesen. Ez természetes. – felelte. Hirtelen felültünk, mert csapódott az ajtó. Nem tudtuk, hogy ki érkezett haza, pont a legjobbkor. De nem kellett sokáig várnunk, az illető a konyha felé vette az irányt. Fer gyorsan magunk elé kapta az asztallapot. Kuncogtam magamban.

-          FERNANDO! – ordította a mi kis házi hárpiánk. – Mi a fenét csináltatok ti itt? Azt hiszed, hogy ezt is megúszhatod?  - úgy látszik Raquel nagyon dühös volt. Felém fordult. – És te? Most örülsz mi? Sikerült újra elcsábítanod! Te kis kurva!

-          RAQUEL! Ezt most fejezd be! – szólt rá Nando. – Nem Noncsi csábított el engem, hanem én őt! Sajnálom. Üljünk le és beszéljük meg a dolgot, légy szíves! – kérte őt kedvesen. Na ez a fordulat viszont az volt, amire én nem számítottam.

-          Neked nem tért vissza az emlékezeted? – kérdeztem tőle döbbenten.

-          Sajnálom, de nem. – felelte Fer bűnbánóan.

-          Akkor… Miért estél nekem?

-          Nem tudom!! – lábadt könnybe a szeme. Ezt nem tudtam elhinni. Végre azt hittem, hogy visszakaptam Fert, erre kiderül, hogy „csak” megkívánt… Összetört a szívem.

-          Na jó, én ezt nem folytatom tovább! – tájékoztatott minket Raquel. – Összeszedem a cuccaimat és már itt sem vagyok! – azzal elment a vendégház felé. Fernando magára kapta a nadrágját és utána sietett. Én ott maradtam egyedül, a földön. Kis idő múlva visszatértek a konyhába. Veszekedtek.

-          Ugyan Fernando! Nem fogom tovább játszani ezt a szerepet! – ordított Raquel.

-          Mégis milyen szerepet, az istenért? – ordított vissza Nano. Még nem is hallottam ordítani.

-          Ezt! Hogy megint megpróbálom eljátszani a szerelmes feleséget! – villant meg Raqu szeme. – Tudod mit? Anyádék, a hülye haverjaid és a kis cafkád is mind igazat mondtak! Megcsaltalak Davevel! – figyeltem Nano arcát. Megrándult ennek hallatán. – Soha nem szerettelek! Most is csak azért jöttem vissza, hogy minél több pénzt tudjak kisajtolni belőled! Meg, hogy a médiában eljátsszam a jó kislányt! DE MOST MÁR SZÁLLJ LE RÓLAM! – ordította a végét, majd rám nézett. – Na tessék, most már újra  a tiéd. – közölte gúnyosan, majd távozott.

Síri csendben maradtunk a konyhában, kettesben. Ferre néztem. Dühös volt, nagyon. Remegett az idegtől, a kezei ökölbe szorultak. Látszott, hogy érzékenyen érintette, amit a volt felesége mondott. Láttam rajta, hogy magát hibáztatja a történtek miatt és részben engem is.

Miért nem tud hinni nekünk, a szeretteinek? Ő is érezte, hogy van – volt? -  valami közöttünk, mert amikor lehetett, élveztük egymás társaságát… De ezt Fer nem merte magának bevallani.

Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg csak az amnézia miatt érez így Raqu iránt, mert még abban az időben él, amikor házasok voltak, vagy…. Vagy titokban mindig is erre vágyott? Hogy újra összejöjjenek? Raqu volt neki a nagy ő?

Ebbe most bele sem akartam gondolni. Amilyen csodásan kezdődött a kora este, olyan rossz véget ért. Nem tudtam, meddig kell ezt tovább elviselnem. És hogy érdemes-e egyáltalán elviselnem.

Feltápászkodtam a földről és magamra kaptam a ruhám maradékát. Közben megcsúsztam egy csokifolton és majdnem zakóztam egyet. De Nano elkapott.

-          Köszi. – mondtam neki szemlesütve.

-          Nincs mit. – ő sem nézett rám.

-          Felmegyek fürödni, utána visszajövök, rendbe teszem ezt a kupit. – közöltem, mire elengedett.

-          Oké, menj csak. – még mindig nem nézett rám. Tuti, hogy engem is vádol a történtek miatt! Nem tehettem mást, elindultam.

Kb fél óra múlva tértem vissza, elég sokáig bőgtem a zuhany alatt. Az legalább jótékonyan tompította a sírásom hangjait. Felkaptam egy bugyit, farmer halászgatyát és egy piros toppot és már lent is voltam. Ahogy a szobájából hallottam, Fer is pancsizik.

Elkezdtem letörölni a konyhabútort, elmosogattam a szennyest, majd a koszos ruhákat is betettem a mosógépbe. Utána nekiálltam összeszedni az asztal maradékait. Bár sejtelmem sem volt róla, hogy hova tegyem a darabokat.

-          Ezeket majd én elintézem. – jelent meg ismét a hátam mögött Nano.

-          Kicsit hangosabban is közlekedhetnél néha. – mondtam neki szemrehányóan. – Akkor nem történne semmi baj!

-          Baj? Te bajnak tartod az előbb történteket? – hökkent meg.

-          Igen! Most már igen! – sírtam el magam. – Nem tudom mit vársz tőlem Fernando! Örültem neki, hogy újra együtt voltunk, de azt hittem visszatért az emlékezeted! Te is érzed, hogy van köztünk valami, hogy szeretjük egymást, de nem ismered be magadnak! Mégis mit gondolsz, hogy esett nekem az előbbi vitátok Raquval? Látni, hogy utánamentél, majdhogynem könyörögtél neki, hogy maradjon! Amikor negyed órája még velem voltál együtt! Én meg ott maradtam egyedül, a földön ülve! Nem is gondoltál rám! Nem tudom, hogy ezt csak az amnéziád miatt érzed így, vagy tényleg Raquel után vágyakozol?

-          Sajnálom. Igazad van. Hiba volt Raquel után mennem. Hallottam a konyhás incidenst is. De azt hittem, direkt mondja, hogy bosszantson téged! De értsd meg, én még egy évvel ezelőtt tartok, nem tudtam elhinni, hogy ezt tette velem! Hogy már nem a feleségem.– sírta el ő is magát. De arról nem szólt semmit, hogy irántam érez-e valamit…

-          Nem tudom érdemes-e ezt így tovább elviselnem. – mondtam és felszaladtam a szobámba. Bepakoltam a ruháimat a bőröndömbe és már lent is voltam. Nando még mindig ott állt sírva, ahol hagytam. 

-          Mit csinálsz? – esett kétségbe.

-          Elmegyek! Szükségem van pár nap „szabadságra”! Szia! – hagytam ott és indultam el gyorsan kifelé. Szerencsére a taxi amit pakolás közben rendeltem, már megérkezett.

-          Noncsi! NONCSI! – kiabált utánam Fer. Nem foglalkoztam vele. A sofőr betette a bőröndömet a csomagtartóba, én pedig pont szálltam be a kocsiba, ekkor ért utol újra Nano hangja. – Ne menj el! – kérte kiabálva és futott utánam. Becsuktam az ajtót, a sofőr pedig elindult. Még az ablakból láttam, hogy Nano elbotlik egy kőben és elesik. Becsuktam a szemem és próbáltam nem gondolni rá.