Úgy ültem ott, mint akit fejbe vertek. El tudjátok képzelni, hogy mit éreztem? A várva várt kicsikém beteg! Istenem, azt hittem rosszabb már nem történhet, kiderült, hogy mégis! És nincs itt velem senki! NANDO!!!

-          Noncsi, figyelj légyszi rám! – kérte Luisa.

-          Oké. – suttogtam.

-          Tudom, hogy ez most nagyon nehéz pillanat neked, de kérlek ne keseredj el! Ez a szindróma tényleg egy szörnyű betegség…

-          Miből áll? Milyen tünetekre lehet számítani? Egyáltalán hogyan alakul ki? – záporoztak a kérdéseim.

-          Tudod, mind a petesejt, mind a hímivarsejt egy-egy, 23 kromoszómából álló kromoszómakészletet tartalmaz, köztük egy-egy 21-es számút. A Down-szindrómás emberek sejtjeiben a 21. kromoszómából – hibás sejtosztódás következtében – nem egy pár, hanem három darab fordul elő. Ez az alapja az egész betegségnek. – magyarázta Luisa.

-          És az egészségük? Mi – mi jellemző rájuk?

-          Leggyakoribb a szívfejlődési rendellenesség. de a rendellenességek rendszeres szűrésén és kezelésén felül nem kívánnak külön gondozást. Az életkor előrehaladtával nő az Alzheimer – kór kialakulásának esélye. Az idősebb Down-osokra jellemző alacsonyabb átlagéletkor nagyrészt a kezeletlenül hagyott szívhibáknak tulajdonítható.

-          És később? Milyen életet tudnak élni? – érdeklődtem teljesen összezuhanva.

-          Hát fontos, hogy az oktatásuk minél előbb elkezdődjön, már csecsemőkorban érdemes elkezdeni. A korai gyógypedagógiai fejlesztésekkel szinte mindenre meg lehet tanítani a Down-szindrómás gyerekeket. A fejlesztésben résztvevő gyerekek 1-2 éves korban járni kezdenek, megtanulnak beszélni és szobatisztává válnak. Ezeknek a gyerekeknek jó az utánzóképességük, szívesen tanulnak. Fiatal felnőttként bizonyos szakmákat, betanított munkákat jól elsajátítanak, amivel saját keresetük is lehet. – erre az utolsó mondatra csak legyintettem. Az anyagiak nem okoznak problémát.

-          Értem. – gondolkoztam a hallottakon.

-          Noncsi, nézd, én megértem, hogy ez egy nehéz időszak neked és nem is szeretném tovább rontani a helyzetet. – kezdte Luisa. – Viszont kötelességem megkérdezni, hogy mit szándékozol tenni?

-          Ezt… Ezt most nem értem. – néztem rá idétlenül. – Mire akarsz kilyukadni?

-          Arra, hogyha – ez most kegyetlenül fog hangzani – nem érzed magad elég felkészültnek vagy erősnek egy ilyen kicsi nevelésére, van más megoldás is…

-          Úgy érted vetessem el? – ezekre a szavakra megszületett bennem a döntés! – Luisa, a gyerekemről van szó! Az enyém! Akár beteg, akár egészséges, az én testem, az én vérem! Szeretem őt! És ettől a betegségtől nem fogom kevésbé szeretni! Hanem sokkal jobban! – potyogtak a könnyeim.

-          Ezt akartam hallani! – mosolygott rám bátorítón. – Most menj vissza Lorehoz és pár nap múlva jelentkezni fogok, hogy mik a további teendők, milyen kezelésekre érdemes már eljárni ebben a szakaszban is.

-          Rendben, köszönöm! – mosolyogtam rá erőtlenül. – Szia!

Ahogy kiértem a rendelőből újra rám szakadt ez az egész. Felhívtam Kimit.

-          Noncsi, Szia! Mi újság? Megvolt a vizsgálat? – kérdezte aranyosan. Bár ne tette volna.

-          Szia! Igen, megvolt. – mondtam elhalón.

-          Mi a baj? – kérdezte egyből.

-          Figyi, nem lenne baj, ha ezt inkább személyesen beszélnénk meg? Nem mehetnék el hozzátok? – esdekeltem.

-          Indulj máris! – megadta a pontos paramétereket és Betti közben foglalt nekem jegyet az egy óra múlva Svájcba induló gépre. Ugyanis éppen ott tartozkódtak. – A reptérre pedig …

-          Ne gyertek ki, nem kell a feltűnés! – kértem. – Fogok egy taxit és ott leszek hamar!

-          Oké! Várunk! Puszi! – mondta Kimi és a Sötét Lyuk.

-          Sziasztok.

Az úton volt időm gondolkozni. Mindent újra és újra átrágtam magamban, Luisa minden egyes szavát. Egyetlen dologban voltam csak biztos: szeretem a babámat, nem fogok lemondani róla. De … Egyedül nagyon nehéz lesz! Annyira hiányzik Fernando, a támogatása, a szerelme! Nem tudom, hogy mondhatnám el neki ezt, mit szólna hozzá? Hiszen arra sem emlékszik, hogy mi valaha együtt voltunk! Erre megkeresem, hogy figyi, lesz egy gyerekünk, de Down-szindrómás!

Egyszer csak azt vettem észre, hogy megáll a taxi egy szép kis villa előtt. Kiszálltam, kifizettem és busás borravalót adtam. Besétáltam a kapun, nyitva a volt. A kocsifeljárón egy Ferrari pózolt. Innen tudtam, hogy jó helyen járok. Becsöngettem.

-          Végre itt vagy! – nyitott ajtót mosolyogva a barátnőm és behúzott a házba.

-          Szijja Kislány! – köszöntött Kimi is vidáman, de fürkészve az arcomat. – Lehet, hogy meg fogsz ölni minket, de van egy meglepetésünk!

-          Igen? És mi? – kérdeztem cseppet sem lelkesen. Tudják, hogy valami bajom van, azért jövök ide, erre meglepetésekkel készülnek. Egész fásult lettem.

-          Hmmm. Ezt nehéz megfogalmazni. Olyasvalami, amitől minden problémád megoldódik. – vigyorgott Kimi sejtelmesen.

-          Azt kötve hiszem. – elfordultam tőlük és kitört belőlem a zokogás. Vagy 20 fokot hűlhetett a levegő. Valaki átölelt hátulról. – Kimi, engedj el légy szíves. – kértem.

-          Nem Kimi az. – szólt egy ismerős, vágyva várt hang. – Hanem Fernando. A te Fernandod. – mondta és gyengéden maga felé fordított. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, hogy bele tudjak nézni abba a csodálatos szempárba.

-          Az enyém? – kérdeztem kissé megilletődve.

-          Igen. Csak a tiéd. Érted? – mosolygott rám. – Senki másé, csakis a tiéd! Szeretlek!

-          De-de nem is emlékszel rám! Akkor nem tudhatod, hogy szeretsz! – akadékoskodtam.

-          Lehet, hogy nem emlékeztem rád. Viszont kezdettől fogva volt irántad egy megfogalmazhatatlan érzésem… Emlékszel? A pályakorházban is mondtam neked. És ahogy egyre több időt töltöttünk el egymással és .. és Raquellel nehezen ejtette ki a nevét, - újra beléd szerettem. De igazad volt. Nem mertem bevallani magamnak. És össze voltam zavarodva.

-          Ezt nem hiszem el. – suttogtam.

-          Noncsi!! – kezdte szenvedélyesen. – Én még soha nem hazudtam neked! Életem legnagyobb hibája volt, hogy azon a vasárnap estén nem kaptalak el és zártam rád az ajtót! És hogy még akkor is Raqu után rohangáltam, amikor már tisztában voltam az érzéseimmel! Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak! – most már ő is könnyezett. De gyorsabban összeszedte magát, mint én. – Te meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte félve.

-          IGEN! – omlottaim végre a karjaiba. Szerencséjére fel volt rá készülve és elkapott. –  Azt hiszem így már könnyebben fogom kivárni, amíg visszatér az emlékezeted. – mosolyogtam rá és megcsókoltam.

-          Kis butus. – nevetett rám.

-          Miért is? – érdeklődtem.

-          Nem vetted észre, hogy már teljesen normális vagyok? – kérdezte vigyorogva.

-          Hááááát… - haboztam. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Kimi elkezdett röhögni, Betti is kuncogott. Nano teátrálisan felsóhajtott.

-          Hát ez szép! – nyújtotta rám a nyelvét. És még Sebit piszkáltam mindig ezzel… - Aznap este mikor elmentél, én elestem.

-          Láttam. – komorodtam el. Bűntudatom volt, hogy otthagytam.

-          Azt is, hogy bevertem a fejemet egy kőbe? – nemet intettem. -  Nos, annak a kőnek hála, visszatért az emlékezetem. – mosolygott rám. Nem akartam hinni a fülemnek!

-          Ez igaz? Tényleg? – Istenem, ennek nagyon örültem. Szinte már boldog voltam! Szinte…

-          Igen Chiquitita! – nevetett rám és összeborzolta a hajamat. – A követ azért eltettem emlékbe! – nevetett tovább felszabadultan. Hozzá bújtam. Ismét úgy éreztem, hogy otthon vagyok, biztonságban vagyok és hogy szeretnek. És én is szerethetek.

-          Na, akkor most már minden rendben! – kiáltott fel Kimi. Visszatértem a földre. Ismét kicsordultak a könnyeim.

-          Mi a baj kicsim? – kérdezte Nando félve. – Valami rosszat mondtam?

-          Nem, egyáltalán nem az a baj. – Kimire néztem. Bíztatva bólintott egyet, úgyhogy belekezdtem. – Amikor történt a baleset, én is elájultam. Megvizsgáltak és kiderült pár dolog.

-          Ugye nincs semmi bajod? – aggódott értem és szorosan magához ölelt. Már alig bírtam tartani magam.

-          Nem, nekem nincs semmi bajom. Kisbabát várok. – mondtam neki és tudtam, hogy az öröm amit ennek hallatán érezni fog, hamarosan szertefoszlik.

-          NONCSIIIIIIII! – kiáltott fel boldogan. – Istenem, Istenem! Ez…. – megcsókolt szenvedélyesen, boldogan. Betti is jött gratulálni, de egy idő után értetlenül néztek rám, még Kimi is, hogy miért nem örülök együtt velük.

-          Még nincs vége a dolognak ugye? – kérdezte Nano megfeszülve.

-          Nem. Még nincs. – suttogtam. – Ma voltam amniocentézisen …

-          Várj, várj… - ráncolta a szemöldökét Nano. – Azt nem a 10. héttől csinálják?

-          De igen. Én pont a 10. hétben vagyok. – felragyogott egy apró mosoly az arcán és a hasamra tette a kezét. Én pedig az övére az enyémet. Megszorítottam. – Szóval ma volt a vizsgálat és elég gyorsan kielemezték nekem a vett mintákat. Kiderült, hogy a baba Down- szindrómás. – sírtam el magam újra.

-          Úristen! – nyögött fel Kimi, Betti pedig szintén elsírta magát. Nando megszorította a kezemet és a hátamat simogatta. Majd úgy fordított, hogy szembe álljak vele. Nagyon- nagyon gyengéden megcsókolt.

-          Ugye megtartjuk? – kérdezte tőlem ő is sírva.

-          Igen! – feleltem megkönnyebbülten és hozzá bújtam. Úgy öleltük egymást, mintha soha többé nem akarnánk elválni. És ez így is volt.

-          Szeretlek Kicsim! – suttogta a fülembe. – És a picúrt is! Nem számít, hogy milyen beteg, mi nagyon fogjuk szeretni! Köszönöm, hogy vagytok nekem! – sírta a fülembe. Azt hiszem erre már nincsenek szavak.

Kimiéknél maradtunk és a körülményekhez képest egész jól éreztük magunkat. Persze megviselt minket a dolog, de kezdtünk egyre jobban megnyugodni, csak a baba egészsége miatt aggódtunk. Bene és Kimi, pedig abszolút támogattak minket mindenben, mellettünk álltak.

Mi Nanoval folyamatosan a netet böngésztük, vagy a témával foglalkozó könyveket olvastunk, hogy minél többet megtudjunk erről a betegségről. Volt, amitől nagyon megijedtünk, de ilyenkor mindig egymásból merítettünk erőt. Megöleltük a másikat, vagy amiért én különösen oda voltam, hogy Fer a hasamra helyezte a tenyerét, simogatta és ugyanúgy beszélt a kicsinek, mint én. Mesélt neki és napjában többször is elmondta, hogy szereti, hogy szeretjük és mennyire várjuk idekint. Meghatódtam ezektől a jelenetektől.

Csütörtök este vacsoránál megcsörrent a mobilom. Fer nyújtotta oda.

-          Valamilyen Luisa az! – adta át a telefont.

-          Ő a nőgyógyászom. – világosítottam fel. Rám mosolygott. Felvettem.

-          Szia Luisa! – köszöntem kedvesen.

-          Szia Noncsi! – köszönt izgatottan. – Tudod, megígértem, hogy hívni foglak…

-          Igen-igen, emlékszem. Szóval? Milyen kezeléseket javasolsz?

-          Semmilyet! – mondta határozottan.

-          Hogyhogy? – rémültem meg. – Valamilyen más baj is van a kicsivel? – körülöttünk mindenki abbahagyta a beszélgetést és 100%-al rám figyeltek.

-          Nem! Egyáltalán nincs semmi baja! – újságolta örömmel Luisa.

-          MICSODA?  - kérdeztem. Alig mertem hinni a fülemnek. A többiek egyre jobban megrémültek, különösen Fer. Szerettem volna megnyugtatni, de még én sem mertem elhinni a jó hírt.

-          ELCSERÉLTÉK A LELETEIDET!! A BABA EGÉSZSÉGES!! – kiáltotta örömmel a telóba. Erre én elájultam.