Feladó: <abigail.vettel@hotmail.com>

Címzett: <anabelle.klum@thepanoramajournal.ch>

Tárgy: Finnországi kiruccanás... = A halál kezdete (folytatás)

Az ebéd maga volt a katasztrófa! Paula amikor Nalara nézett mosolygott, amikor rám, fintorgott. És nem túlzok, nem dramatizálok, ez az igazság. Unszimpatikus a fejem? Mert eddig ezt a jelzőt még nem kaptam. Mégis mi rosszat tettem? Azon kívül, hogy a húst, ami vélhetően megint csak rénszarvashús jó hangosan döfködtem a késsel? Kimi érdeklődve mustrálta a dolgot, én pedig még csak fel sem néztem a tányéromból. Ideges voltam? Ó, igen! És a legdurvább az egészben, hogy engem ültettek az öregek mellé. De nem csak öregek, hanem büdösek is voltak! Simán gondolhatnám azt, hogyha nem tudnám, hogy ők rokonok, azt, hogy az utcáról hozta be őket Paula csak azért, hogy bosszantson!

A lényeg, hogy három óra kínszenvedés. Ráadásul olyan gyorsan beszéltek finnül, hogy a felét sem értettem, nem, hogy a negyedét! Annak ellenére, hogy próbálkoztam a finn tanulással, nem sokra mentem. Az a tanfolyam sem nevezheti magát tanfolyamnak, bármennyire is dicséri Kimi!

A lényeg a lényeg, hogy a három órás ebéd után Kimi volt szíves bemutatni a lánynak. Megcsodálta a gyűrűmet, és valami olyasmit mondott, hogy nagyon szép. Majd megjelent Paula és majdnem levetette a gyűrűmet, hogy úgy néz ki, Nalára is pont illene! Majd összecsapta a tenyerét, és hangosan felnevetetett, hogy micsoda véletlen. Legszívesebben nekimentem volna! Gondolhatod. Még szerencse, hogy Kimi azért rászólt, hogy "Anyaa!" de ennyi. Nalával ugyanolyan gyorsan társalogtak tovább.

Már komolyan elkezdett sötétedni, mikor a vőlegényem méltóztatott megtisztelni a társaságával. (egy sarokban ücsörögtem)

Kimi: Igazán elvegyülhetnél... (motyogta az orra alatt)

Én: Te meg igazán foglalkozhatnál velem.

K: Nem tudtam, hogy kisgyerek vagy.

Én: -értetlen nézés-

Kimi: Azt hittem feltalálod magad. Baby sittert nem rendeltem, sajnálom.

Én: Szemét vagy. (jegyeztem meg szárazon)

Kimi: Nem értem mi a bajod.

Én: Hogy mi? Nem is tudom! (felálltam, és a hangom már jóval hangosabb volt a kelleténél. Persze erre rásegített az a jó pár alkohol tartalmú pohár elfogyasztása is. Mondanom sem kell, hogy mindenki elhallgatott, és mi voltunk a főműsorszám.)

Kimi: Ne rendezz jelenetet!

Én: Ne rendezzek jelenetet? És ugyan miért ne? Jogomban áll! Végig azzal a Nalával vagy kivel voltál! Engem magasról leszartál! Anyád megjegyzéseit is vigyorogva fogadtad, amik erősen arra utaltak, hogy esetleg nem én vagyok a megfelelő mennyasszony!

Kimi: Nem kellene magadra venned...

Én: Könnyű azt mondani egy-egy simogató kéz között! Legalább mentetek volna el egy meghitt zugba!

K: Például a konyhába, igaz? Mint te Axellel...

Én: Nem hiszem el, hogy már megint ez a téma!

K: Még mindig.

Én: Nem történt semmi sem!

K: -szemforgatás-

Én: Meg akart csókolni, de én nem engedtem. Szerinte nem vagy számomra megfelelő. Tessék. Most boldog vagy?

K: - szemforgatás-

Én: Igazad van. Hazudtam. Az igazság az, hogy úgy megbaszott, hogy még most is beleremegek, ha visszagondolok rá! (vágtam a fejéhez, majd fogtam Kittyt (´aki´ még mindig az ajtóban állt, ellentétben Paul-al, akit már felvittek az emeletre!) és kiviharoztam a házból. Hátra sem néztem, de elég volt csak elképzelnem Paula vigyorgó képét, és a düh még jobban elöntött.)

K. (kiszaladt utánam): Most meg hova a francba mész? (már ő is nagyon mérges volt, és jóval hangosabban beszélt a kelleténél)

Én: Oda, ahol még valamennyire szeretnek, nem gondolják, hogy egy kurva vagyok, oda ahol nem akarnak a vőlegényemnek új mennyasszonyt! (fordultam utoljára vissza, és a fejére ordítottam. Persze, most, hogy így visszafordultam, láttam, hogy Nala ott áll kint az ajtóban, amitől még jobban felment bennem a pumpa.)

Lényeg a lényeg: Sötétben, hidegben, egy ismeretlen országban elindultam egyedül a reptérre. Természetesen gyalog. A lábam az első kanyar után kibicsaklott. A közvilágítás igencsak gyatra, így a mobilommal próbáltam valami fényt kreálni, ami persze lemerült. Úgy bőgtem, mint egy kisgyerek. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen?

Az espoo-i pályaudvar kutatása közben lelassított mellettem egy autó. Ugyan, hogyan gondolhattam azt, hogy a vőlegényem nem hagy elmenni az előbb már említett körülmények között? Milyen merész ábránd volt ez? Az autóban Toni és Erja ült.

- Hé! Abby! Szállj be!

Én: nem fogok visszamenni!

Toni: nem is kell, de meg fogsz fagyni. És mindjárt elkezd erősebben zuhogni! (elfelejtettem mondani, hogy esett is?) És a köd sem mondható ideálisnak...

Én: elvisztek a reptérre?

Erja: Igen, csak szállj már be, az Isten áldjon már meg! (valamilyen abszurd génemből kifolyólag felnevettem. Letöröltem a könnyeimet és beültem. )

Toni: Ne legyél mérges Kimire, légyszí. Ő csak egy féltékeny idióta.

Én: Hát az ciki, mert én is féltékeny idióta vagyok. (fintorogtam egyet)

Hamar a reptéren voltunk, és volt olyan szerencsém (legalább abban), hogy elértem egy gépet.

És így most otthonról írok...

Ez volt az én kis finnországi kalandom. Remélem, élvezted az olvasást....

Abby