A reggelinél igencsak somolygós volt a hangulat. Mind a négyen össze-össze vigyorogtunk néha, de egy szó sem esett köztünk. Még soha nem volt ilyen csöndes, egyben más szempontból mégis beszédes reggelim. Akkor tört meg a jég, amikor … :

-          Noncsi, kérsz tejszínhabot? – kérdezte tőlem Kimi a kakaómra mutatva. Ránéztem Alora.

-          Köszi, de nem kérek. Csokiöntet nincs? – kérdeztem fapofával. Mindannyian beleprüszköltünk az italunkba.

Még 2 napot maradtunk Kimiéknél Baarban, de utána a házunk felé vettük az irányt. Volt pár dolog, amit el kellett intéznünk. Egyrészről ott voltak azok a munkálatok, amiket még a Német Nagydíj előtt rendeltünk meg és hát a baba szobáját is ki kellett valahol alakítani.

-          Milyen szép lett a kert! – kiáltottam fel, amikor megálltunk a kocsifelhajtón. – Pont olyan amilyet szerettem volna!

-          Szerintem is csodás! És nézd csak azt a két magas fát! – mutatott a kertünk végében álló 2 hatalmas tölgyfára. – Azokra fogok építeni egy kis kunyhót a kicsinek! – kezdett bele lelkesen. – Ha elég magasra tesszük, mindenre lesz hely benne neki! Micsoda mesedélutánokat tarthatunk majd ott! – mondta irtó lelkesen. – Persze csak ha majd beenged minket oda! – nevetett fel boldogan. Annyira aranyos volt! :D

-          Biztos, hogy azt te akarod majd felépíteni? – vigyorogtam rá. – Megvan hozzá a szükséges szakértelmed?

-          Te most kötözködsz velem? – ölelt magához, miközben a fák felé sétáltunk.

-          Igen. – nyújtottam rá a nyelvem.

-          Ugye tudod, hogy ezért még megbüntetlek? – vonta fel a szemöldökét.

-          Remélem is! – adtam neki egy puszit vigyorogva. Ő sem bírta tovább, mosolygott teli szájjal.

-          Nem is tudom mit szeretek annyira rajtad! – nevetett fel. – Mindig leveszel valamivel a lábamról.

-          Hmmm… Képletesen vagy szó szerint? – vigyorogtam.

-          ÁÁÁÁÁÁ! – kiáltott fel. – Segítség, én ezt már nem bírom! – nevetett. – Félek, nem fogom bírni melletted a tempót! – kajánkodott.

-          Hááááát, akkor mást kell keresnem… - húztam az agyát. Nem kellett volna.

-          AZT MÁR NEM! – mondta szenvedélyesen és magához ölelt. Jó szorosan. – Ilyet még viccből sem mondhatsz!!

-          Értettem, Kapitány! – mosolyogtam rá és megcsókoltam. Lassan letelepedtünk a fák alá és csak ültünk egymást átölelve. Kis idő múlva Nano megszólalt.

-          Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte.

-          Nem! Mindig meglep, hogy olyat is tudsz! – nevettem rá gonoszan.

-          Hiába próbálkozol, nem fogsz tudni felhúzni! – mosolygott rám.

-          Pedig fordítva azért működik. – morfondíroztam.  Elröhögtük magunkat. Nem tudom, mi volt velem, de igencsak pajzán hangulatban voltam. :D Lehet, hogy a közelsége hatott így rám?

-          Szóval min gondolkodtál? – simogattam meg az engem átölelő kezét.

-          Hááát… Szeretnék létrehozni egy alapítványt. A Down-szindrómás gyerekeknek és a szüleiknek, családtagjaiknak. – nézett rám félősen. Amikor látta, hogy nem nevetem ki, bátrabban tovább folytatta. – Amíg abban a hitben voltunk, hogy a mi kicsink is ilyen beteg lesz… Szörnyű volt belegondolni is, hogy min mehet egy Down-szindrómás kisgyerek keresztül. Azután kiderült, hogy ez a kis picúr itt a pocakodban, hál’ Istennek egészséges, de akkor is… Szóval rossz belegondolni, hogy ezekkel a gyerkőcökkel nem sokan törődnek. – hadarta el egy szuszra. – Úgyhogy mi lenne, ha mi belevágnánk?

-          Ez… Ez szerintem nagyon jó ötlet! Én támogatlak benne, sőt, amiből csak lehet, kiveszem a részem! De… - elgondolkodtam egy pillanatra. – Gyere, - ugrottam fel. – mutatok neked valamit! – fogtam Nanot, felhúztam és a kocsi felé siettem.

-          Úgy látom téged is felvillanyozott az ötlet. – mosolygott rám Fer.

-          Igen! – mosolyogtam gyorsan vissza, majd elég rendetlenül elkezdtem kipakolni a bőröndjeinket, amiket persze Nando helytelenített.

-          Kicsim, neked most már nehezeket emelned! – korholt szelíden és kivette a kritizált tárgyakat a kezeim közül. – Ezeket többet nem emelheted!

-          Lököttkém, állapotos vagyok, nem halálos beteg!

-          Tudom. De inkább ne kockáztassunk, jó? – kérlelt komolyan. Láttam rajta, hogy nagyon félti a picit és engem, nem tette még túl magát a „rémhíren”.

-          Rendben! – engedtem a szelíd erőszaknak. Kivett mindent módszeresen és elkezdte behordani a házba. Amikor az utolsót cipelte befelé, én is vele tartottam.

-          Oké, és most mit is kerestél ennyire? – érdeklődött.

-          A laptopomat! – mondtam. Erre elkezdte kinyitni a bőröndöket és feltúrta őket. Megtalálta a kért tárgyat és átadta nekem. Gyorsan bekapcsoltam, felugrottam a netre és megkerestem a kívánt oldalt /.http://www.campbarnabas.org/ Odafordítottam Nando felé. – Ezt nézd meg légy szíves. Szerintem ennek a mintájára kellene az alapítványt létrehozni. És ha beválik, akkor talán Európában mindenfelé létrehozhatnánk egyet – egyet.

-          Mi ez? Barnabás Tábor? Hmmm.. – belemerült az olvasásba. Egyre elmélyültebben böngészgette az oldalt.

Tudtam mivel fog ott szembesülni, mert én is a tábor támogatói között vagyok, igaz még soha nem jártam ott. Ezt a jótékonysági tábort egy kedves házaspár vezeti, Paul és Cindy Teas. Azért hozták létre a tábort, hogy a fogyatékkal élő gyermekek – legyen valamilyen szervi, neurológiai vagy bármilyen más betegségük, pl. a Down-kór is – is megismerjék azt, hogy milyen igazi, önfeledt gyermeknek lenni. Maga a tábor úgy van kialakítva, hogy a kerekes székkel közlekedő gyerekek, a rákos betegek, vagy akiknek más szervi elváltozásuk van, mind megtalálják azt a programot, amit ők is tudnak űzni, ugyanúgy, mint a többi kisgyerek. Hiszen ez a tábor célja: elérni ezeknél a gyerekeknél, hogy ugyanolyan gyereknek érezzék magukat, mint egészséges társaik. A tábor jelszava lehetne az is, hogy a lehetetlen nem létezik. Nagyon becsültem Cindyt és Pault, a munkájukért. Hogy erre tették fel az életüket!

-          Drágám, ez telitalálat! – Nano is belelkesedett az ötletemen. – Fantasztikus amit ez a két ember tesz a gyermekekért! És hogy gondoltad ezt a „hálózatot”?

-          Még nem tudom… Csak felmerült bennem az ötlet. Jó lenne, ha mindenhol lenne egy ilyen ’Camp Barnabas’.. Viszont ehhez másokat is be kell vonni a szervezésbe.

-          Igen. – mélázott el Nano. – Van is pár ötletem. Mondjuk .. – nem mondhatta végig a megkezdett mondatot, mert csöngettek. Egymásra néztünk, nem tudtuk ki lehet az, mert nem vártunk látogatókat.