Én voltam a soros az ajtónyitásban. Szabus állt előttem, mikor szélesre tártam az ajtót. Láttam, hogy kissé zaklatott állapotban van, úgyhogy kicsit ledöbbentem… Nem szokta csak úgy elveszíteni a nyugalmát…

-          Te itt?? – kérdezte meghökkenve, amikor meglátott.

-          Aham. De ezt én is kérdezhetném tőled! – értetlenül nézett rám. – Hogyhogy erre jársz? – mosolyogtam rá. A kezében levő baseballütőre tévedt a pillantásom. – És az meg minek?

-          Én Ferhez jöttem. Gondoltam besegítek neki az emlékezésben… - vigyorgott rám és megforgatta a kezében az ütőt. – Szóval, hol van a páciens?

-          Szabus… - kezdtem lassan. – Erre nincsen semmi szükség.

-          De igen! – nevetett rám. – Na, be sem engedsz?

-          Ki jött szívem? – jött oda Nano is az ajtóhoz. Eléálltam, mintegy védelmezve őt.

-          ÁÁÁ, Nando! – mosolygott Szabus bűbájosan. – Pont jókor jöttél! Meg szeretném mutatni a baseballütőmet! – és lendített egy nagyot.

-          Nano menekülj! – kiáltottam egyet. Aztán harsány röhögést hallottam a bokrok mögül.

-          ÉS BEVETTE!!! – lépett ki a bokor mögül Rob, Sebi és Mark nagy röhögések közepette. Szabus sem bírta már sokáig, elnevette magát. Én kissé felhúztam magam, Fer pedig értetlenül nézett ránk. Aztán amikor már a nappaliban voltunk és a többiek felvilágosították a történtekről, ő is kinevetett.

-          Hát ez szép! – mondtam neki durcisan.

-          Kiengesztelhetünk valamivel? – érdeklődött Szabus kedvesen. Felém nyújtott egy kis mandulás-pisztáciás tejcsokit. Régebben imádtam… Most felfordult tőle a gyomrom.

-          Köszi, de ezt most inkább kihagynám.. – nyögtem fel megérezve az illatát. Mármint a csokiét, nem Szabusét. :D

-          Te beteg vagy? – kiáltott fel Sebi. – Máskor harcba szálltál akár egy morzsa csokoládéért is! Te meg miért nem figyelsz jobban a szerelmedre? Nem veszed észre, hogy tiszta sápadt? MIért nem adsz neki legalább egy pohár vizet? – „hisztizett” Nandoval Sebi. Nagyon cuki volt. – Mondhatom szép kis férfi vagy!

-          Héééé, ez már nekem is sok Tyúkanyó! – állítottam le a drágát. – Az én helyzetemben ez teljesen normális reakció!

-          Tényleg beteg vagy? – döbbent meg Rob. – Kimiék mondták, hogy van valami bejelenteni valótok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz!

-          Igen, így van! – kezdte Mark is. – De ha bármiben segíthetünk, csak szólj! Ránk számíthatsz, ugye tudod? – vigyorogva bólintottam.

-          Előttünk nem kell játszanod a hőst! – folytatta Rob és átölelt. Kerültem Nano pillantását, féltem, hogy elröhögöm magam. – Egyébként mi a bajod?

-          Nahát, végre ezt a kérdést is feltettétek! – vigyorogtam rájuk.

-          SZÓVAL?? – ez már Szabus volt. – Ne húzd az agyunkat, légy szíves!

-          Ugyan, ami nincs, azt nem lehet… - gúnyolódott rajtuk Nano is.

-          Na te csak fogd be a szád! – oltotta le Sebi. – Még arra sem vagy képes, hogy ápold a szerelmedet! Fogadjunk, hogy a bajáról is te tehetsz!

-          Ebben mondjuk van valami… - állapította meg Nano szélesen vigyorogva.

-          MONDOM ÉN! – kiáltott fel az önkéntes védelmezőm. – És még van képed vigyorogni rajta!

-          SEBI! Téged úgy látom nem lehet lelőni. – szúrós pillantást vetettem Szabusra. – Úgy látom a terápiád még a felénél sem tart. Tanulhatna egy kis tiszteletet is.

-          Egyetértek veled, de Sebivel is. – vágott vissza a barátnőm. – DE! Mi is a bajod?

-          Hááát… Úgy látszik – néztem Sebire és Robra. – hogy keresztapák lesztek! Úgy 7 hónap múlva. – látni kellett volna az arcukat. A földet verte az álluk. Döbbenet volt az arcokon, majd Szabus a nyakamba ugrott, a többi sráctól pedig kaptam egy-egy medvepuszit.

-          Nando! Gratulálok haver! – szorította meg Fer kezét Sebi elérzékenyülten.

-          Nézd már! – kezdtem faarccal. – Az előbb még azzal zrikál, hogy nem végzed jól a munkád, most meg van képe gratulálni. Nem tudom, hogy ilyen keresztapára van-e szüksége a kicsinek…

-          Na igen… - tett úgy mint aki elgondolkodik a dolgon Nano. – Ennyi érzelmi ingadozás egy olyan pici babának, mint a miénk, nem fog jót tenni…

-          Szerintem sem… Az lenne a legjobb, - fordultam Sebihez, akinek az arcáról lefagyott a mosoly. – ha úgy 4-5 éves korában látogatnád majd meg először. Addigra talán egy szinten lesztek. – vigyorogtam rá. A többiek harsány röhögésben törtek ki. Sebi elvonult az asztalhoz és bevágta a durcit. Elkezdte nézegetni a laptopom, amin még mindig a Barnabás Tábor honlapja volt beüzemelve. Szörnyű gyanú fogalmazódott meg benne.

-          Srácok, ugye a babával minden rendben van? – kérdezte fojtott hangon.

-          Igen. – felelte megránduló arccal Fer. Hozzábújtam.

-          Nem úgy vettem észre… - nézett Nanora szúrósan Rob.

-          Bizony, valamit titkoltok előttünk! – mutatott rá a lényegre Mark. – Elmondjátok?

-          Rosszabbak vagytok az erőszakos, pletykaéhes vénasszonyoknál! – nyögtem fel. Ferhez fordultam, láttam rajta, hogy az emlékek még mindig nagyon megviselik. De összeszedte magát és elmondta az egész sztorit. Egyszer-kétszer elcsuklott a hangja.

-          És hát, hiába nem Down-szindrómás a mi kis picikénk – tette a pocimra a kezét. – szeretnénk a beteg gyerekeken segíteni. Látjátok ti is a honlapon, hogy milyen csodát visz végbe az a házaspár Amerikában. Arra gondoltunk, hogy elutazunk hozzájuk, megnézzük, hogyan is működik egy ilyen tábor. Utána pedig nyitnánk egyet Spanyolországban, Svájcban és Magyarországon. – adta meg a felvilágosítást nekik Fer.

-          Kezdetnek. – vettem át a szót. – Valahogy pedig ki szeretnénk módolni, hogy végül Európa összes államában legyen legalább egy ilyen tábor. Ezért támogatókat fogunk keresni, bár hogy hol?

-          Én felveszem a kapcsolatot az UNICEFES- kapcsolattartómmal… - szorította meg a kezem Fer. – Biztos, hogy ők is tudnak majd segíteni valamiben. Ha másban nem, legfeljebb a táborok étkeztetését meg tudják majd oldani, ebben biztos vagyok!

-          Az EU-nak is küldhetnénk pályázatot… - vetettem fel az ötletet. – Van sok esélyegyenlőségi, gyermekvédelmi és kulturális pályázatuk, szerintem ők is szívesen támogatnának egy ilyen kezdeményezést. Aminek haszna is van, bár ez pénzben nem mérhető. Persze minél több híres és különböző nemzetiségű emberrel is fel kell vennünk a kapcsolatot, hogy legalább népszerüsítsék a hazájukban a tábort.

-          Úgy látom, tényleg komolyan gondoljátok. – nézett ránk Mark, csodálkozva, hogy ennyire belelendültünk a témába. Bólintottunk egyet.

-          De ez rengeteg pénz… - vonta fel a szemöldökét Rob.

-          Kezdetnek ott van az én 30 millió eurós nyereményem Monacoból. – a többiek füttyentettek egyet ennek hallanám. – Aztán a pályázatokból is sokat nyerhetünk szerintem, illetve ha alapítványként jövünk létre, tudunk hirdetni, így talán fognak adakozni is nekünk.

-          Én pedig innentől kezdve, az összes szponzori pénzemet erre fogom költeni. – jegyezte meg Fer meghatódva. – És minél több jótékonysági rendezvényt fogok szervezni!

-          Hát srácok, ránk számíthattok! – nézett Markra, Robra és Szabusra Sebi és mondta ki a véleményüket. – És tuti, hogy Kimire is, no meg még jó pár pilótára. Ha szerencsénk van még Mr. E-re is! Sok rosszat el lehet mondani az öregről, de a gyerekek sorsát akkor is a szívén viseli. Azt pedig magam nevében mondom, hogy én is felajánlom a szponzori pénzemet és nagyon szívesen leszek reklámfigura. – mosolygott ránk.

Hát, akkor a németországi terveinket lehúzhatjuk a klotyón. – vigyorogtam rá meghatottan az érettségétől, de szegénykém bedurcizott. Hát ez van. Ő az örök célpont. :D