Hát, személyesen még őt sem ismertem. Úgy látszik, ez egy ilyen ismerkedős nap. Középmagas férfi, úgy 30 és 40 között lehet első ránézésre, a haja már kissé kopaszodásnak indult, valamint szemüveges. És roppant ideges. Kitaláltátok, hogy kiről van szó? Bizony, Stefano Domenicalli.

-          ÁÁÁÁÁ, üdvözlöm a kedves egybegyűlteket! Mi lenne ha az aktív pilóták esetleg a kocsijukhoz fáradnának? – tette fel a kérdést egy igen dühös óvóbácsi hangján. – 1 perc múlva kezdődik a pilótaparádé!

-          A FRANCBA! – kiáltottak fel az „aktív” pilóták, majd repülőrajtot vettek.

-          Hát ezek jól itt hagytak minket. – állapította meg Bene.

-          Na ja! Milyen nagy lett itt a hely hirtelen! – kuncogott Luca. Eskü nem tudom, hogy mit szívott.

-          Legalább az egónk elfér…. – méláztam el. Michaelből, Lucaból kitört a nevetés.

-          Esetleg segíthetünk még valamiben? – kérdezte a ki kacag hangosabban párbaj után Michael.

-          Nem, köszi. Esetleg amíg a pilótaparádé lemegy, visszadőlnék egy kicsit pihenni. Persze csak ha nincs szükségetek az ágyra. – néztem komolyan Bettire. Azt se tudta hova vörösödjön. A két „úriember” pedig már megint nem bírt magával.

-          Csak nyugodtan, addig alszol benne, ameddig csak szeretnél. – mondta Betti kicsit élesen.

-          Köszönöm. – mosolyogtam rá bűbájosan. – Ígérem, semmi mást nem fogok benne tenni. – húztam magamra a takarót és fordultam a fal felé. Hallottam, ahogy felhorkan, a többiek pedig szép sorjában kivonultak a szobából. Az ajtót sajnos nem tudták becsukni, mert ugye az én kis faltörő kosom ezt lehetetlenné tette.

Miután elszenderedtem, az istennek sem sikerült engem felébreszteni a futamra. Pedig Fer, Betti, Kimi, Sebi, Szabus, Rob, Michael, Luca és Stefano is megesküdött, hogy ők megpróbálták. Hát én ebből semmit nem érzékeltem. Állítólag, hangsúlyozom: ÁLLÍTÓLAG azzal is próbálkoztak, hogy megcsikiztek, öntöttek rám egy pici vizet, tapsoltak a fülem mellett, meg hát a szokásos. A ködkürtös módszert túl durvának tartották és elvetették. Szerencséjük!

Nekem mindössze annyi rémlik, mintha ringatóztam volna egy kicsit. De nem úgy, mint egy hintaszékben, inkább egy hajó ringatózásához tudtam volna hasonlítani az érzést. Kiderült, hogy azt érzékeltem, amikor Fer ölben átvitt a Renault boxba, hogy az ő szobájában alukáljak, ne Kimiét kobozzam el illetéktelenül. Kár, pedig ott sokkal kényelmesebb volt az ágy. Meg persze Kimi is aludni akart egyet futam előtt. /HISZI A PISZI!!:D/

Így én már csak arra ébredtem fel, hogy egy kocsi hátsó ülésén fekszem, a helyzethet képest a legkényelmesebben, körülöttem pedig sötétedik minden. Kicsit pánikba estem, mit ne mondjak. Csak remélni mertem, hogy nem egy szadista vadállat rabolt el. Amikor ez átfutott az agyamon, a babára gondolva hirtelen felültem és felsikoltottam egyszerre. A sofőr a szívéhez kapott és egy kicsit félrerántotta a kormányt.

-          NONCSIII! – kiáltotta az egyetlenem. – A szívbajt hoztad rám! Rosszat álmodtál vagy mi?

-          Nem álmodtam semmit! Csupán azt hittem, hogy elraboltak. – röhögtem most már.

-          Elraboltak? – nézett hátra vigyorogva.

-          IGEN! – nyújtottam rá a nyelvem. – Elég sokat érek, vagy nem?

-          Az egy dolog. – nyújtotta vissza a nyelvét rám. Látom Sebi rossz hatással van rá.

-          Héééé, mi lenne, ha az utat néznéd? – kérdeztem, miután vagy fél percig nem az utat figyelte.

-          Mi lenne, ha megállnék és mellém ülnél?

-          Talán hiányzom?

-          Kimondhatatlanul. – mondta szenvedélyesen. – De ha ott kényelmesebben érzed magad, maradj nyugodtan.

-          Imádom, amikor ezt csinálod. – sóhajtottam fel.

-          Már megint mi rosszat tettem? – kérdezte esdekelve. Azért hallottam a hangján, hogy vigyorog.

-          Semmit. Csak egyszerűen imádom, amikor úgy beszélsz, hogy közben simogatsz a hangoddal. – feleltem neki mosolyogva. Tényleg szerettem ezt. Amikor nagyon kedveskedni akart, gyengéd hangnemre váltott, aminek van egy olyan különös „mellékzöngéje”…. Nem is tudom… Azt az érzést kelti bennem, hogy hiába nem ér hozzám, mintha simogatna. Visszamosolygott rám, de szerencsére most a visszapillantó tükrön keresztül.

-          Jó tudni, hogy ezzel is le tudlak venni a lábadról. – nevetett fel.

-          És még minden mással! – kuncogtam fel, ahogy azt néztem, milyen érzékien váltja a sebbességet, a sebességváltóval. Jól van na, hát ez van. Gerjedek rá. :D

-          Így nem tudok a vezetésre koncentrálni! – kacagott.

-          Tudtam én, hogy rossz hatással vagyok rád. – húztam az agyát. – Esetleg figyelemelterelésként elmesélhetnéd, hogy mégis mit keresünk ebben az autóban, hova tartunk és miért.

-          Nos, ha még nem tűnt volna fel, ez az én kocsim. Azért ezzel közlekedünk, mert Sebinek kölcsönadtam a magángépet. Azt is tudni szeretnéd, hogy miért? – kérdezte vigyorogva. Sejthette a választ. Csak egy megrovó pillantást kapott, amiért kinevetett, majd folytatta a beszámolót. – Szóval a kissrác…

-          Maradjunk a Tyúkanyónál! – kértem vigyorogva. Mégsem lehet Kissrác, ha egyszer már Szabus is mellette van.

-          Oké! Szóval a Tyúkanyó úgy gondolta, hogy egy itt az ideje a romantikának és szíve hölgyét elvinné egy kicsit kirándulni.

-          Mármint Szabust? – kérdeztem vissza. Kicsit még kómás voltam…

-          Ismersz más lökött csajszit, akit nem tántorított el a férfivá nevelés nehéz feladata? – röhögve ráztam a fejem. – Akkor kérlek, ne szólj közbe folyton! – kérte szenteskedőn. Szintén szenteskedőn biccentettem egyet.

-          És mi az úti cél? – érdeklődtem kedvesen.

-          Thaiföld!

-          Hűha! Ez már nem semmi! – tátottam el a szám. – Már értem, miért kellett a repcsi. Az tuti, hogy minden nap fel fogom hívni Szabust, hogy az a sükebóka nem felejtette-e ott valahol, vagy hogy egyáltalán életben vannak-e még!

-          Okés, tedd azt! – mondta Fer. – De akkor számíthatsz rá, hogyha Sebbel legközelebb találkozol, a halálba fog szekálni vele.

-          Azt hiszem vállalom a kockázatot. – vigyorogtam rá. – Thaiföld ahhoz képest, hogy nem tartozik a legnagyobb országok közé, elég forgatagos, gyönyörű, kusza és marha jó a konyhája! Nem tudom, hogy élik ezt túl!

-          Szeretnél te is elmenni oda? – kérdezte Nando csendesen.

-          Egyszer mindenképpen! – feleltem mosolyogva. – Miért kérded?

-          Hát.. Van egy kis lelkiismeretfurdalásom.

-          Na de miért? – azt hiszem az állam a padlón kötött ki.

-          Mert te szorgalmasan jössz velem a versenyekre…

-          Amiket imádok! – szúrtam közbe. – Kivéve, ha átalszom.

-          Szóval, te jössz velem a versenyekre, anyuékhoz, Svájcba, de nekem eddig meg eszembe se jutott, hogy esetleg máshova elvigyelek. Hogy mást is szeretnél megnézni. – fejezte be csendesen.

-          Lökött vagy drágám. – válaszoltam neki mosolyogva. – Ha együtt vagyunk, az nekem tökéletesen elég.

-          Ettől függetlenül, ha vége van a szezonnak, elutazunk Thaiföldre! – zárta le a témát Fer. – Kezdetnek! Utána pedig miénk a nagyvilág!

-          Okéééé! Én nem vagyok semmi jónak az elrontója! De ne legyen lelkiisemeretfurdalásod! – kértem őt. Bólintott egyet. – Szóval, akkor most hova is tartunk?

-          Most haza, Svájcba. Anyuék holnapra ígérték magukat. Szerintem nekik is ideje lenne elmondani a babát… Tekintve, hogy egy csicsergő kismadár jóvoltából már a fél boxutca tudja, ők meg még nem. – vigyorgott rám a tükörből.