Egész szép kis kórus volt a két család együtt. Persze Lore tudta, hogy babát várok, de rajta kívül senki sem. Bár ahogy elnéztem az Alonso családdal nem is lesz probléma, inkább csak a szokásos személlyel.

-          Fiam, GRATULÁLOK! – törölgette a könnyeit Jose Luis. Ana Maria is felállt az asztaltól, odajött hozzám és megölelt.

-          Köszönöm. – súgta a fülembe, majd neki is eleredtek a könnyei. Azt hiszem, ez egy sírós nap lesz.

-          Hát ezt szépen összehoztad. – prüszkölt az én drága jó édes anyám. – Talán direkt csináltattad fel magad? – hmmm. Nevezett személy ért hozzá, hogyan kell egy pillanat alatt megfagyasztani a levegőt. Senki sem tudott se köpni, se nyelni. – Mi van? Talán elvitte a cica a nyelved?

-          Mondd anya, miért nem tudsz csak legalább egyszer örülni a boldogságomnak? – tettem fel a kérdést nyugodtan.

-          Mert nem hiszem, hogy egy gyerek téged boldoggá tesz. Engem sem tett azzá, főleg nem ilyen fiatalon. – nézett rám elég kegyetlen tekintettel.

-          Nos, szerencsére én nem te vagyok. Én igenis örülök ennek a babának és a párom is. Szeretjük egymást. Ezt te sosem tudtad elmondani magadról, Anya. – mondtam neki nyugodtan.

-          Az lehet. Viszont én legalább elértem valamit a szakmámban. – tartotta magason az orrát.

-          Ott, ahol emberileg nem feleltél meg?

-          Ezt hogy merészelted?! Bár mit is várhatnék tőled… - nézett végig rajtam gonoszan. – Azért remélem, hogy mielőtt hozzámész a bajnokodhoz – mennyi gúnyt sürített ebbe a szóba, azt el nem mondhatom. – legalább egy házassági szerződést aláírsz. Nem szeretném ugyanis, hogy a végén mi ki legyünk semmizve.

-          ANYA! Most állítsd le magad! Először is: ha így folytatod, nem Nano fog téged, ismétlem TÉGED kisemmizni, hanem én!!! Másodszor pedig, a ti jövőtök már biztosítva van! Le lehet szállni erről a témáról. Amit ezután keresek, keresni fogok az Feré, a kicsié és még azé akinek adni szeretném!

-          Ohh, ez igazán megnyugtató. Akkor most már csak abban reménykedem, hogy az első unokám nem lesz egy debil gyerek. – ezzel viszont fájó pontra tapintott. Odamentem hozzá és lekevertem neki egy hatalmas pofont. Köpni nyelni nem tudott, de körülöttünk senki sem.

-          Jó Éjt! – mondtam és felsiettem a szobánkba és az ágyra vetettem magamat.

Azon gondolkodtam, hogy miért ilyen a családom? Főleg anyám… Miért nem tud örülni semminek? Tudom, hogy meggyötörte az élet, de ha valaha volt is benne egy csepp szeretet, akkor most tudnia kellene örülnie az unokájának!! Nem akarom elfogadni, hogy nekem mindig is ilyen kegyetlen volna az anyám! Én is szeretnék egy olyan családot, mint Feré, vagy Bettié! Lerí róluk, hogy összetartanak, örülnek egymásnak, átjárja őket a szeretet, minden veszekedésük ellenére!

Próbáltam visszaemlékezni valami olyanra a gyerekkoromból, amiben csak az önfeledt boldogság volt… Egy érzésnek, illatnak, bárminek örültem volna, de nem ment. Nem emlékeztem semmi ilyenre. Soha nem volt olyan, hogy anyám pl a hajammal babrált volna, vagy spontán megölelt volna. Arra sem emlékszem, hogyha sírtam valami miatt, odajött volna átölelni és vígasztalni. Vagy amikor nem volt pénzünk… Mindenki hibás volt, kivéve őt… Most meg nem tudja lenyelni a békát, hogy én húztam ki őket a csávából…

Észre sem vettem, hogy mikor kezdtek el csorogni a könnyeim. Abban a pillanatban újra kisgyerek szerettem volna lenni, aki azt érzi, hogy biztonságban van, számíthat a családjára. Hogy egy normális anyukája van. De hiába… Az elveszett gyerekkort már semmi sem hozhatja vissza. Most már én leszek az anyuka, akinek meg kell felelnie a gyerekének, akinek az lesz a feladata, hogy az első pillanattól az utolsóig szeresse és babusgassa a kicsinyét! Ha pedig nagyobb lesz, magabiztos, életerős és talpraesett gyermeket neveljen belőle, értékeket tanítson neki! Nehéz feladat és nem is láttam erre a családomban semmilyen példát. Magamtól kell majd boldogulnom….

De nekem lesz segítségem! Hiszen ott lesz nekem Fer…

Elmosolyodtam. Elég volt rágondolnom és máris megjelent. Bebújt mellém az ágyba és átölelt. Szorosan mellé vackolódtam.és eltemetkeztem az illatában.

-          Anyádat elküldtem, ha nem baj. – szólalt meg egy idő után. – Apud vele tartott.

-          Sejtettem. Amióta apa miatt bajban volt a család és anyám mégis vele maradt… Olyan, mint egy papucsférj. Hiába van más véleménye, nem áll ki magáért.- sóhajtottam.

-          Szerintem a gyerekek miatt. – gondolkozott el Nano. – Velük sakkban tarthatja.

-          Igazad van. – hallottam a hangomat. – És a kicsik itt maradtak?

-          Igen, pár napig velünk lesznek. Ahogy anyáék is, majd ők elviszik őket magukkal Oviedoba.

-          Ennek nagyon fognak örülni! – mosolyodtam el végre. – Nagyon rendesek velük! Ez annyira jól esik nekem!

-          Sejtettem. – ismételt engem Nano. De szeretik őket! És téged is! Most már ti is a családhoz tartoztok! – itt a mellkasára fordultam és csendesen elpityeredtem.

-          Mi a baj, Kicsim? – erre a kérdésre elmeséltem neki mindent, ami a lelkemet nyomta és amin addig gondolkodtam, amíg fel nem jött utánam. Mikor végeztem nem mondott semmit, csak szorosan ölelt magához. Így aludtunk el és … Be kell valljam, hogy szépeket álmodtam.

Reggel amikor felébredtem üres volt az ágy. Legalábbis majdnem. Egy szál narancssárga rózsa volt Nanditho helyén és egy kis levél. Ez állt rajta:

„Egyetlen Álomszuszékom!

Tudod min gondolkodtam? Biztos jól esne egy tipikus spanyol reggeli!

Ha sikerült felkelteni a kíváncsiságodat és az étvágyadat, akkor muszáj lejönnöd a konyhába!

Garantálom, hogy olyan reggeliben lesz részed, amit nem felejtesz el!

Ugyanis lesz egy meglepetésem!!!

Siess Kicsim,

SZERETLEK!!

Nano”