Mit ne mondjak, ért hozzá, hogy kell felkelteni a kíváncsiságomat! Vettem egy gyors zuhanyt, majd magamra kaptam egy farmer halászgatyát, egy ejtett vállú piros toppot és belebújtam a világ legédesebb mamuszába: bolyhos kiskutyás volt, naaaaagyon cukiiiiiii.

Elég sietősen indultam neki a lépcsőnek, így az utolsó két-három lépcsőfokon megcsúsztam.

-          ÁÁÁÁÁ…. – kiáltottam, majd egy erős kar elkapott.

-          Köszi Kicsim, életet mentettél! – mosolyogtam volna a megmentőmre, akiről azt hittem, hogy Nano, de mégsem ő volt. /Ez meg egy nagyon értelmes mondat volt./ - Robert! Hát te?

-          Ezt úgy értette, hogy egy ilyen szép reggelen a te hátsó-kelet-európai fejedet bámulni nem éppen a legjobb ómen. – röhögött a mi szép szőke hercegünk.

-          Nahát Kimi! Egy többszörösen összetett mondat! El vagyok ájulva! – vigyorogtam rá.

-          Remélem nem szó szerint! – jött ki Fer a konyhából. – Robert, most már elengedheted a menyasszonyomat.

-          Köszi Rob! Nagy voltál! – adtam neki egy puszit neki, majd az én kis spanyol bikámhoz vándoroltam. – Hol a meglepim? – kérdeztem bociszemekkel.

-          A-A, azt majd csak reggeli után!

-          Igenis Apuci. – nyújtottam rá a nyelvem, mire rácsapott a fenekemre. Hmmm. Mit ne mondjak, még ezt is élveztem. Azért beszaladtam a konyhába. Ott voltak a törpék és Ferni családja.

-          Jó reggelt!  - köszöntöttem őket mosolyogva. Letelepedtem az asztalhoz.

-          Szóval a tipikus spanyol reggeli… Hát, remélem nem baj, ha a tegnapról megmaradt regiment kaját tálaltuk fel. – nézett rám félősen életem párja.

-          Dehogy! Úgysem ettem, csak egy pici levest! A többit meg sem kóstoltam.

-          Okés, akkor egyél nyugodtan, én addig felmegyek pancsizni! Ti meg addig szórakoztassátok a hölgyet! – fenyegetett meg mindenkit tréfásan, majd távozott. Bali egyből felkéredzkedett az ölembe, Bencus a pilótákhoz csatlakozott, Jose Luisszal, Lore férjével és gyermekeivel együtt. Ana Maria, Lore és Betti pedig körénk gyűltek.

-          Hallom, anyád megint alkotott tegnap. – mondta Betti a legnagyobb lelki nyugalommal.

-          Jó szokásához híven. – rántottam meg a vállamat. – De többet azt hiszem nem fogok foglalkozni vele.

-          Igazad is van! – helyeselt felháborodottan Ana Maria. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen szomorú gyerekkorod lehetett! Ahhoz képest, hogy én még alig tapasztaltam valamit anyádból, kész csoda, hogy ilyen mosolygós, vidám felnőtt lány lettél!

-          Köszönöm. – öleltem meg.

-          Ugyan, semmiség. A családunkhoz tartozol és annak ellenére, hogy a kapcsolatunk nem indult valami fényesen, szeretném, ha anyádként tekintenél rám! – leesett az állam.

-          Azt inkább mégsem, mert még szex közben is beképzeli, hogy a bátyjával van együtt.– nevetett Lore elég hangosan. Betti is és én is csatlakoztunk hozzá, a srácok nem értették, hogy mi a vidámság oka, így elég furin néztek ránk. Ana Maria eléggé elvörösödött, de nevetett ő is. Majd elkomolyodott.

-          Az öcsijeidért viszont aggódom. – elkomorodtam én is. Ez nekem is egy fájó pont volt. – Anyád ennél jobb már nem lesz, csak rosszabb. Meg fogja keseríteni a törpék életét.

-          Tudom. De mit lehetne ellene tenni? – tettem fel a költői kérdést szomorúan. – Ő az anyánk.

-          Ezen mindenképpen gondolkodnunk kell! – szögezte le Lore.

-          Szerintem is! De most beszéljünk kedvesebb témáról. Mikorra várhatom az unokámat? – enyhítette meg a légkört Ana Maria.

-          Ha minden jól megy, akkor március elején lesz meg a kicsikénk. – mosolyogtam rá, miközben Balival azt játszottuk, hogy ki tudja jobban összemaszatolni a másikat. Ő győzött.

-          Azt hiszem rád fér a mosakodás. – ölelt át Fernando hátulról. Nagyon pajzán gondolataim támadtak, miközben a feszes, kemény teste hátulról hozzám feszült.

-          Na igen, egy hideg zuhany nem ártana. – dörmögtem úgy, hogy csak ő hallja. Elnevette magát. – Egyébként már egészen jól laktam.

-          És? – kérdezte nyugodtan.

-          Hol van a meglepim? – leskelődtem körbe a konyhában.

-          Háááát…. Az helyileg nem itt van… El kell érte mennünk, de előtte te átöltözöl. Nyomás fel a szobánkba, kikészítettem egy ruhát neked!

-          Most már azt is te akarod megszabni, hogy mit vegyek fel? – kérdeztem vigyorogva, miközben hátrafordultam, hogy a szemébe nézhessek. – Atyagatya, milyen elegáns valaki! – ugyanis egy fekete öltönyben állt mögöttem, piros selyeminggel. – Drágám, remélem nem valamilyen elnöki fogadásra vagy PR-izére akarsz elcipelni!

-          Nyugodj meg, semmi ilyesmiről nincs szó! De ha befognád a csőröd és azt tennéd, amit mondtam, esetleg haladnánk is! – hiába, rányújtottam a nyelvem, mire a szemeit forgatta.

Elvette tőlem Balit, megmosdatta, majd elindultak, hogy a törpéket is harci díszbe borítsák. De ahogy néztem, a többieken is elegánsabb ruha volt.. Furcsálltam a dolgot. Miután felmentem a hálóba, újra tátva maradt a szám a csodálkozástól: egy gyönyörű piros koktélruha volt kikészítve az ágyra, hozzá illő cipővel és kiegészítőkkel. Csodás volt, egyből beleszerettem. Alig vártam, hogy magamon viselhessem, úgyhogy csak ledobáltam magamról a ruhákat és belebújtam. A hajamat leengedve hagytam, akkor úgyis szép hullámos volt. Belebújtam a piros magas sarkúba és máris indulásra kész voltam.

Én Nanoval mentem egy kocsival, a törpék jöttek még velünk, a többiek két kocsin osztoztak. A kisváros városháza előtt álltunk meg, azt hittem csak azért, hogy a többiek is beérjenek minket. De nem, Nano intett, hogy kiszállás. Hát fogtam magam és kiszálltam a kocsiból.

Bementünk az épületbe, ami elég kihalt volt, csak a recepciós volt a helyén. Amikor meglátott minket, mint aki mindent ért, Nanora kacsintott és az egész gyülekezetet egy terembe vezette. Ahol egy közjegyző volt.

- Noncsi! – kezdte Fernando remegő hangon. – Arra gondoltam, hogy ma megtarthatnánk a polgári esküvőt! Mit szólsz hozzá?