Az elkövetkező időszakban csendesen, meghitten töltöttük a heteket, hónapokat. Az esküvő után gyorsan elillantunk a sajtó szeme elől, és egy kis szigeten töltöttük a mézes heteket. De utána már vissza is kellett térni a megszokott kerékvágásba, újra indult a cirkusz. Kimivel sülve-főve együtt voltunk, már amikor volt érkezésünk rá, de közben hagytunk a másiknak időt, teret, ha arra volt szükség. Válunk a házasság jó irányba tolta el a kapcsoltunkat, semmi veszekedés, patália nem fűszerezte az életünket, inkább még szorosabbá tette azt, ami eddig megvolt. Kiminek sajnos ez az év nem nagyon jött össze, de a 3. helyet így is összekaparta. Éppen Porkkalában töltjük a szünet első napjait. Egyik reggel Ajax borzasztó nyüszítésére ébredtünk csak, hogy ne legyen minden felhőtlen.

- Mi a fene van ezzel a kutyával? - húztam magamra a takarót.

- Nem tudom, de mindjárt abbahagyja. - mondta totál kómásan Kimi is, majd úgy, ahogy volt, átfordult a másik oldalára. Nem nagyon izgatja a dolog. És nem igaz, hogy nem idegesíti. 

- Eddig soha nem csinálta ezt, tuti, valami baja van. Nem kéne megnézni?

- Úgy érted, kászálódjak ki innen mellőled, és nézzem meg én, mi baja? - nézett rám álmosan.

- Hát, tulajdonképpen így is érthettem.

- Megyek, megnézem. - szállt ki az ágyból, majd a földszint felé vette az irányt, én meg az oldalamra fordultam, és megpróbáltam visszaaludni.

- Kicsim. - szólított meg Kimi, mikor visszaért.

- Hmmm? - kérdeztem még mindig csukott szemmel a takaró alól.

- Azt hiszem ezt meg kéne nézned.

Mikor megláttam a látnivalót, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, képtelen voltam eldönteni, hogy ez álom vagy valóság. Ugyanis Kimi állt előttem egy száll boxerben a kezében egy mózeskosárral.

- Te jó Isten. - ennyit tudtam kinyögni a meglepettségtől. Miután nagyjából felfogtam, mit is látok, kipattantam az ágyból, hogy a saját 2 szememmel lássam Kimi szerzeményét.

- Itt volt az ajtó előtt. Ezért volt olyan bolond a kutya.

- Akkor nem rég óta lehetett itt. De most mit csináljunk vele? Elég picike, szerintem nem rég születhetett. A legjobb lenne, ha minél hamarabb látná egy orvos.

- Ramit megkérdezem, hogy melyik a legközelebbi gyerekkorház.

- Jó ötlet. - azzal nyúlt is a telefonért.

- Szia. Ne haragudj a korai zavarásért, csak az lenne a kérdésem, hogy melyik a legközelebbi ügyeletes gyerekkorház… Igen… Hosszú, majd elmesélem… Oké, kösz, és mégegyszer bocs.

- Na? - fordultam Kimi felé, miután lerakta.

- Itt van a címe, meg egy szám.

- Akkor add csak ide, felhívom, hogy ők-e az ügyeletesek. - kértem el Kimitől a cetlit.

- Halo, Helsinki Gyermekkórház.

- Jó reggelt. Laura Kultanen vagyok. Csak azt szeretném megtudni, hogy önök-e ma az ügyeletesek?

- Igen, mi vagyunk.

- Köszönöm, viszonthallásra.

- Viszlát. - mialatt beszéltem, Kimit már totál lekötötte a csöppség. - Ők az ügyeletesek.

- Oké, akkor gyorsan összekapjuk magunkat, és mehetünk.

Olyan 50 perc elteltével caplattunk be a recepcióra. Kimi kezében volt babülés, én pedig intézkedtem.

- Jó napot. Az lenne a problémánk, hogy reggel az ajtónk elé leraktak egy kisbabát. Lenne arra lehetőség, hogy valaki ellássa? - vázoltam a helyzetet egy szőke hölgynek.

- Persze. Jöjjenek utánam. - kapcsolódott be a beszélgetésbe egy fiatal orvos srác is, aki pultnál töltött ki papírokat. Intettem Kiminek, hogy jöhetnek, és máris egy vizsgálóban találtuk magunkat.

- Pekka Saarinen vagyok. - nyújtott kezet, mikor beértünk.

- Laura Kultanen. - viszonoztam a kézfogást.

- Kimi Räikkönen. - tette le a kosarat, hogy ő is üdvözölhesse a dokit.

- És akkor ő lenne a talált emberke? - vette ki a helyéről a kis manót, aki csendben tűrte, ahogy megvizsgálják. Inkább kíváncsi volt, mint nyűgös. - Úgy látom, nincs semmi baja. Egészséges, és valóban, csak pár órás lehet, így azt mondom, tartsuk megfigyelés alatt még 2-3 napig, és ha addig se áll be semmilyen aggodalomra való dolog, akkor ki is engedjük. Most átvisszük az újszülött osztályra, ott kap egy inkubátort, és jó kezekbe kerül. Ha gondolják, maradhatnak mellette.

- Hát, ha nem gond… - kezdtem el félénken járatni a szemem a doki és Kimi között.

- … szeretnénk bent maradni. - fejezte be Kimi a mondatot. Így a kis csapatunk átbaktatott a 2 emelettel feljebb lévő osztályra. Ott kaptunk 1-1 csinos kis zöld köpenyt, és le is ülhettünk a csöppség mellé. Olyan aranyos. Eddig egy hangja nem volt egész nap, akkor talán csak nincs akkora baja.

- Olyan picike. - gyönyörködtem benne. Kis szőke hajtincsei voltak, kék szeme, tipikus finn kisbabó volt.

- Jó napot. - lépett be egy kedves nővérke pár perccel később egy cumisüveggel. - Itt lenne az etetés ideje. - vette ki a kicsit. - Láttam, hogy végig bent voltak vele. Lenne kedve megetetni? - kérdezte kedvesen.

- Hogy mi? Én? - néztem rá a legbugyutább arcommal, amit fel tudtam venni. Ez a nő nem ép. Életemben nem volt még a kezemben kisbaba.

- Miért ne? Na, jöjjön.

- Hát, jó. - terült el egy vigyor az arcomon, majd leültem a székbe.

- A feje alá tegye a karját, igen, és a jobb kezében pedig az üveg legyen. - adta a kezembe a kisfiút, és közben magyarázott, hogy mit, hogyan csináljak. - Nagyon jól csinálja.

Nagyon aranyos, biztos nagyon éhes lehetett, mert gyorsan kiitta az utolsó csepp tejet is. Kimi meg teljesen átszellemülten nézte, ahogy eszünk. Mint aki egy másik bolygón jár.

- És mi lesz vele, ha kiengedik?

- Akkor árvaházba kerül, és ha szerencséje van, akkor örökbe fogadják, ha meg nem, akkor, amíg nem tölti be a 18. életévét, ott fog lakni. - Meg kell tartanunk. Ez volt az első bevillanó mondatom a tájékoztató után. De ilyen hirtelen csak úgy vágjunk bele a családalapításba? Nem is tudom. Meg Kimit is meg kéne kérdezni, bár ahogy látom, nem nagyon lenne kifogása ellene, de majd egy adott pillanatban kifaggatom. Kaja után manócska visszakerült az ágyikójába, és azon nyomban elaludt.

- Kérsz valamit a büféből? - állt fel mellőlem Kimi egy fél óra elteltével. Addig meg sem szólaltunk, mind a ketten valahogy a gondolatainkba és a kisgyerekbe voltunk elmélyülve.

- Nem, kösz.

Éppen kilépett Kimi, mikor megcsörrent a telefonom. Anyu volt az.

- Szia, anyu. Mi baj van?

- Szia. Semmi. Nem hívhatom fel csak úgy a lányomat?

- Ne haragudj. Hogy vagytok?

- Mi jól. És ti? - most avassam be a kórházas esetünkbe?

- Ha azt mondom, hogy kórházban ülünk, megijedsz? - kérdeztem adagolva.

- Mi?? Miért?? Kimivel történt valami?? Mond már!! - lett egyre idegesebb.

- Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. - próbáltam minél hamarabb megnyugtatni. - Csak reggel találtunk az ajtó előtt egy kisgyereket, pontosabban egy újszülöttet, és behoztuk a kórházba.

- De hisz már fél 6 van. Miért vagytok még mindig bent?

- Mert… nem tudunk tőle elszakadni. - pillantottam az alvó kisemberre.

- Így már értem. - mondta megértően. Hát igen, ő is anya.

- És most mi lesz?

- Hogy hogy mi lesz? - ezt nem értem.

- Nem akarjátok örökbe fogadni?

- Jaj, anyu! Egyébként ez nekem is megfordult a fejemben, de nem tudom.

- Félsz, ugye?

- Hogy a fenébe ne félnék? Egy, azt sem tudom, Kimi mit szólna hozzá. Kettő, csak úgy vágjunk bele? Fel sem készültünk rá.

- Kicsim. Erre nem lehet felkészülni, csak úgy jön magától, látod. És mi is itt vagyunk nektek, ha nagyon nem boldogulnátok. De lehet, hogy nem lesz még egy ilyen esélyetek.

- Igazad van. Ha Kimi visszaért, megbeszéljük.

- És mi is szeretnénk már egy unokát.

- Jól van. - mosolyodtam el egy picit.

- Most mennem kell.

- Szia, anyu. Szeretlek.

- Én is téged. Puszi.

Éppen akkor tettem le a telóm, mikor Kimi belépett.

- Azért hoztam egy gyümölcsteát. - nyújtott át egy bögrét.

- Köszi.

- Valamit el kell mondanom. - kezdett bele gondterhelt hanggal.

- Mit? - néztem rá megrémülve. Itt valami nagyon rosszat sejtek.

- Nem is tudom, hol kezdjem. - nézett a kezében lévő pohárra. - Már egy ideje érlelődik bennem a gondolat, de… asszem most határoztam el véglegesen… felhagyok a versenyzéssel. - emelte rám a tekintetem, és meg még nem hallottam a fülemnek.

- Öööö… - próbáltam összeszedni a gondolataimat. - És mégis miért? Hisz a versenyzés az álmod, az életed. - értetlenkedtem.

- Igen, a versenyzés, és nem a politika, a cirkusz. Ez nekem már sok. És… ha babát vállalunk, akkor azt teljes odaadással szeretném tenni. - mosolyodott el halványan, félénken.

- Hallottad, ahogy anyuval beszéltem?

- Igen, valamennyit.

- Én csak… félek. - sütöttem le a szemem. Nem akarom, hogy azt higgye, nem akarok babát, csak kell egy kis lelki erő hozzá.

- Szerinted én nem? - húzott az ölébe.

- De ez hatalmas lehetőség, és annyira szeretném, komolyan…

- Csak?

- Nincs csak. Vagyis van, de az nem kifogás, csak… csak. - mosolyodtam el egy picit azon, hogy nem tudom kifejezni magam normálisan.

- Értem. - mulatott egy picit Kimi is a bénázásomon. - Figyelj. Ahogy mondtad, ez egy hatalmas lehetőség, de ha nem érzed magam készen rá, akkor hagyjuk, van még időnk. De én annyira megszerettem ezt a manót. Mikor megtaláltam, az volt az első, ami beugrott, hogy ő már a miénk. És tudom, vagyis gondolom, hogy nem lesz könnyű, bele kell még szoknunk ebbe a helyzetbe majd, és váratlanul is jön, de eljött, és ez a lényeg. Szóval, én nagyon szeretném, de ha te nem, akkor…

- Én csak bizonytalan vagyok. Vagyis nem, csak szimplán félek, hogy valamit elrontok, nem leszek jó anya, vagy mit tudom én. - hajtottam le a fejem.

- Jaj, csibém.

- Tudom, néha nehéz a férjemnek lenni.

- Én ilyet sose mondtam. - nézett rám megértően.

- De szerinted csak úgy elvihetjük? Nem kell valamit elintézni előtte?

- Holnap felhívom Stevet, hogy mégis mi a teendő ilyenkor. Mert biztos be kell magunkat biztosítani, hogy mi találtuk meg, és ha az anyja megjelenik, akkor legyen mivel védekeznünk. De ez a legkevesebb.

- Jó estét. - jött be a doki. Estét? Már ennyi az idő? - Maguk még itt vannak? - csodálkozott.

- Igen.

- Semmi baj. Maradjanak, csak megvizsgálom a picúrt.

- Csak nyugodtan. - álltunk el az útból.

- Minden a legnagyobb rendben. - fordult felénk egy kis idő múlva. - Menjenek nyugodtan haza. Tudom, hogy nehéz őt itt hagyni, de jó kezekben van. Pihenjenek egy kicsit, és majd holnap visszajönnek.

- Igaza van. Menjünk. - fogta meg a kezem Kimi. Még egy utsó pillantást vetettem rá, majd kiléptünk a folyosóra. Juj, szülők leszünk! Ezt kb. 10 évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, ma meg megtörténik. Bár valószínűleg még a papírokkal lesz mit bíbelődni, de az már semmi. És még mennyi mindent kell beszereznünk, mielőtt hazahozhatjuk. Asszem holnap el is ugrok vásárolni, babruhákat, pelust, tápszert, minden, ami kellhet az első napokban. És a nevéről is lehet majd gondolkozni.

Az úton volt időm elmondani anyunak, hogy tényleg nagyszülők lesznek. Hát majd kiugrott a bőréből. Szerintem mostanra a fél família tudja már. Mikor hazaértünk, bekaptunk pár falatot, majd ameddig Kimi Steve-vel beszélt, lezuhanyoztam. Amíg Kimi frissítette fel magát, lefeküdtem, és egy utónévkönyvet kezdtem lapozgatni.

- Mit csinálsz? - törölgette meg a vizes haját Kimi, mikor belépett a szobába, mjad bekuporodott mellém. 

- Csak neveket nézek.

- És? Találtál már valamit?

- Nem is tudom. Mit szólnál a Matiashoz?

- Jaj, nem szeretem, mikor az apa nevét kapja a gyerek. Az olyan, mintha nem lennének elég kreatívok a szülők. De ha nagyon szeretnéd, akkor legyen, mert egyébként nem hangzik rosszul.

- Oké, csak egy ötlet volt. Mondjuk, én sem rajongok az ötletért. Csak felvetettem, és akkor nem kellene annyit gondolkodni. - próbáltam elviccelni a dolgot.

- Akkor lapozz tovább. - vette ki a kezemből a könyvet.

- És a Raino?

- Na, ez már jól hangzik. Raino Räikkönen.

- Ez nekem is tetszik. Beszéltél Steve-vel? - tettem le az éjjeli szekrényre a könyvet.

- Igen. És azt mondta, hogy utána néz, de szerinte is ezzel lesz mit szenvednünk.

- Nem baj, csak legyen már a miénk. Remélem, hogy nem sokára elhozhatjuk.

- Én is.

- Kimi… Biztosan jól meggondoltad a visszavonulást? Tudom, hogyha egyszer elhatározol valamit, akkor azt végig is viszed, de nem akarom, hogy rosszul érezd magad.

- Igen. Hidd el, nem 2 perc alatt jutottam erre a döntésre, de azt mondom, nem volt nehéz meghozni. Világbajnok lettem, ez volt az elsődleges cél, de ez a Forma-1 már rég nem az, amibe 7 éves koromban vágytam. Biztos találok majd más elfoglaltságot, rallyzok picit, és végre Toniékra is lesz időm, és nem utolsó sorban rátok is, és teljesül az a másik vágyam, amit a Forma-1-en túl akartam.  Szóval ne aggódj, lehet, hogy az elején fura lesz, de Raino majd úgyis eltereli a figyelmünket.

- És a csapat tudja már?

- Igen. Tudod, ajánlottak szerződést, de nem fogadtam el, így tisztában vannak azzal, hogy nem maradok…

- És én sem.

- Ezt hogy érted?

- Ha te elmész, én sem maradok. Ráadásul most pár évig én sem tudok dolgozni. Anyának kell lennem.

- És még anyuék sem tudják. Te voltál az első, akinek elmondtam.

Még beszélgettünk egy kicsit, de lassan mind a kettőnket elnyomott az álom.