Minden olyan hirtelen történt, még arra sem volt időm, hogy feleszméljek, nem arra hogy esetleg mérlegeljek és cselekedjek.
- Pofa be! – szólt rá az egyik Tonnyra aki épp felállni készült. De mind a ketten rávetették magukat, és a székbe préselték. Nem emberi az erejük, biztosan nem emberek.
- Odalent találkozunk – mondta Noah majd az ajtó felé indult. Maga előtt velem a halántékomhoz szorított fegyverrel.
- Siess már, és légy óvatos – figyelmeztette az egyik. Noah csak bólintott, már a lépcsőhöz vezető ajtóban voltunk. Ő a fakeretes ajtóra tapasztott valami gyurmaszerűt, és rohanni kezdett lefelé. Előbb üvöltést hallottam, majd hatalmas robbanást. Mindenhol apró szilánkok röpködtek.
- Ne! Nem ölhetitek meg Tonyt – próbáltam kiszabadulni a szorításából, de sehogy sem sikerült.
- Sajnos sokkal több kell ahhoz, hogy egy ilyen pokolhajzattal elbánjuk – mondta Noah. Szinte észrevétlenül suhantunk át az éttermen, ki az épület elé ahol egy fekete hatalmas Mercedes várt ránk. A hátsó ülésre tuszkolt, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy esetleg megpróbálkozhatnák a másik ajtón elslisszolni, de aztán rájöttem hogy nem nyerő az ötlet. A kocsit járó motorral hagyták a járdán, indulásra készen. Csak a másik kettőt kell megvárni, akik Tonyval voltak a tetőn. Valami öreg ismeretlen szám szólt a rádióban, vagy lehet hogy CD-ről
- Indulhatunk? – kérdezte az ismerős hang
- Hogy lehet, hogy már itt vannak? – kérdeztem tőlük
- Meg vannak a módszereink – válaszolta az egyik majd a gázra taposott és elindultunk.
- Noah hallgattasd el – mondta a másik.
- Nem tudhatjuk, hogy reagál a kloroformra – mondta Noah
- Legrosszabb esetben elalszik és csöndben marad – mondta a sofőr
- Iannek teljesen igaza van, csinálj vele valamit. – mondta a másik
- Phillip, nem kockáztathatunk – Noah küzdött ellene, hogy rosszat kellejen velem csinálnia, ez érdekes
- Pont ez az, mi van ha valamilyen kapcsolatban a van a többiekkel. Ha észen van akkor ránk szabadíthatja őket. Eggyel simán elbánunk de ha minden jönnek egyértelmű hogy mi vesztünk – erősködött tovább Phillip. Mekkora hülye vagyok. Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe. Bárki fejébe bele tudok mászni. De mire észbe kaptam, mér egy nedves rongyot éreztem magam előtt, kellemes illata volt, kloroform.
Újra azt az ismeretlen dalt hallottam, zongorakíséret mellett dalolt egy férfi. Múlik az idő. A zene mellett más hangokat is hallottam a szomszédos szobából. Hárman vagy négye lehettek, nem beszélgettek egymással, csak lélegeztek és vert a szívük.
- Hova mész? – kérdezte az egyik azt hiszem Ian nevű, valamiért nem szimpatizáltam vele. Viszont Noah, na vele egész más volta a helyzet, ő annyira nem is tudom milyen.
- Csak megnézem, hogy alszik e még, ha meg fent van ennie kell valamit. Két napja alszik – mondta Noah és már hallottam, ahogy a zárral matat. Én az ágyra kucorodtam, a térdemet felhúzva, amennyire tudtam az ágy sarkába bújtam.
- Ne félj nem bántalak – mondta, majd megfordult és visszazárta magam után az ajtót. Most meg hova megy, kérdeztem magamtól. De hamarosan a válasz is megérkezett az ajtón túlról.
- Ian, hagyd már békén – szólt egy hang amit eddig még nem hallottam. Aztán újra kinyílt az ajtó és megint Noah állt ott, egy tálcával a kezében
- Biztosan éhes vagy – mondta és tett felém egy félénk lépés, én csak bólintottam és az ágy széléhez húzódtam. Ő elém rakta a tálcát én meg gondolkodás nélkül rávettettem magam. Még sosem éreztem magam ennyire éhesnek, még csak hasonlítani sem lehette ahhoz, amit eddig éreztem. Nem csak a gyomrom szorult el, de a torom is égett, a torkom. Már hallott róla, hogy miért érez valaki így. Ahogy ettem az ételt amit Noah hozott, megrémültem, és csak arra tudtam gondolni, hogy nem is éhség amit érzek, hanem szomjúság. Az a szomjúság amit egy vámpír érez. El akartam nyomni, de csak Noah illata járt a fejemben, a testem tüzelt, a torkom égett, és én csak Noah testében lüktető vérre tudtam gondolni. Ez veszélyes, nagyon veszélyes. Valamiért nem lennék rá képes, nem csak azért mert eddig sosem ittam, hanem mert őt nem akarom merülni. Valamiért ő kedves nekem, csak azt tudnám miért.
- Miért? – kérdeztem hangosan.
- Hogyan? – kérdezett vissza ő, és mellém ült az ágyra. Még szerencse, hogy a gyomrom telt, úgy csökkent a torkomat szorító érzés, és úgy csillapodott a szomjúságom.
- Miért raboltatok el? Mi a célotok ezzel?
- Mi nem akarunk bánta téged – mondta és a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Erősebbek vagytok mint az átlagos ember, és tudjátok, hogy létezik egy faj az embereken kívül.
- Több faj is létezik, nem csak a te imádott Vámpírjaid, és farkasaid.
- Mint ti? – kérdeztem és akaratom ellenére megérintettem a mellettem ülő férfi mellkasát – Mi vagy te?
- Igen mint mi. Mi harcosok vagyunk, vadászok ha úgy tetszik.
- Mire vadásztok?
- Nem hiszem, hogy ezt most kellene megosztanunk vele – lépett be a szobába az a férfi akinek eddig még nem hallottam a hangját. Kedves elnéző mosoly terült szét az arcán, mint aki két rosszban sántikáló gyereket kap rajta.
- AAron Eden vagyok, e kis csoportosulás vezetője. A társaimmal már találkoztál. Ő itt Ian Eden, ő mindannyiunk közül a legelszántabb a legcsökönyösebb és a legkönyörtelenebb – az említett férfi csak egy fejbólintással üdvözölt. – Ő pedig Phillip – a férfi kilépett Aaron mellől, hogy jobban lássam. – Őt talán ismerősnek találod. Ő egy bűnfaló, elveszi a bűnöket – ahogy Aaron a jobbjánál álló férfiról beszélt én elvesztem a tekintetében, és igazat kellet adnom Aaronnak, tényleg ismerős volt a férfi. A múltból, de az is lehet hogy csak egy álomból. – És végül a mi kis családunk legifjabb tagja, a szentimentális Noah Eden
Ott ültem az ágyon és végigmértem az illusztris társaságon. A bandavezér úgy nézett ki mint egy szakadt cigány, az öltözéke színes volt, mégis jól összerakott és stílusos. A nyakkendője félig kibontva, lazán lógott a mellkasán, alatta egy fából faragott rózsafüzér lógott. Félhosszú fekete haja kócosan lógott a szemébe. A szemén egy kék lencsés szemüveg volt. Nem tudtam nem ellenállni.
- Mi olyan vicces? – kérdezte ingerülten Ian.
- Hagyd – szólt rá csitítóan Aaron.
- Csak az jutott eszembe, hogy a Stoker, Hopkins, Reeves féle Draculában Gary Oldman is pont ilyen szemüveget viselt.
- Hát igen abban az időben a vámpíroknak még volt stílusuk – Iant néztem, talán ha csak úgy összefutok vele az utcán, akkor is ijesztőnek találnám. Fekete ing volt rajta, bőrcipő és hajszálcsíkos öltöny. Mogorván bámult a szemembe, alig hallhatóan valamit mormogott az orra alatt.
- Nézd el neki. Ő ilyen nehéz természet – mondta kedvesen Phillip. A szeme barátságosan tekintett rám, és én akkor már tudtam, hogy honnan is ismerem őt. Tudtam azt is hogy az nem álom volt.
- Látni Rómát és meghalni – suttogtam halkan
- Hát emlékszel? Azt hittem, hogy az a sátánhajzat elvette az emlékeidet.
- Joseph nem sátánfajzat – kezdtem el ellenkezni, és kicsit a helyemről is megemelkedtem
- Maradj ott ahol vagy – kiáltott rám Ian.
- Elvett tőlem, pedig szerettelek, tiszta szívből szerettelek.
- De én már nem az vagyok akit te szerettél.
- De lehetnél még mindig ő, ha nem ragad el a karjaim közül.
- Mi pontosan tudjuk mi vagy te.
- És azért hoztatok ide hogy megüljetek?
- Ne légy buta – mondta Ian – Most még szükségünk van rád, a te halálodat ez a kis probléma még elodázza – folytatta Ian
- Csend legyen, teljesen megrémíted. Mi nem akarunk téged bántani – mondta Aaron, de én mindvégig Ian szemét néztem, és a gyűlölet szinte sugárzott belőle, égette a bőröm.
- A többieknek nem árthattok, és Carlisle nélkül úgy sem tesznek semmit – erősködtem
- A híres újító, a nagy Carlisle Cullen, a doktor aki még a Volturi elismerését is kivívta. Micsoda megtiszteltetés lesz megölni őt – mondta Ian.
- Mondtam már hogy hagyd abba – szólt rá Aaron. Ian meg csak mordult egyet és kiment a szobából. – Most hagyunk pihenni, holnap hosszú út vár ránk – mondta Aaron és az ajtó felé indult. Phillip követte őt, de Noah meg sem mozdult mellőlem. – Megyünk – mondta erélyesebben Noah kelletlenül felállt a helyéről és kiment a szobából. Az ajtóban még megfordult.
- Szép álmokat, pihenj – mondta, majd bezárta maga mögött az ajtót.
A szobában teljesen sötét volt, és én ebbe a vaksötétbe bámultam, a többiekre gondolva. Egy felől szomorú voltam mert egyedül voltam ezekkel az idegenekkel, aki legnagyobb valószínűséggel meg akarnak majd ölni. Más felől viszont örültem hogy nincsenek itt, mert ahol most vannak ott biztonságos nekik. Próbáltam kapcsolatba lépni velük, de nem ment. Talán túl nagy a távolság, ezért nem hallom a gondolataikat, nem érzem az érzelmeiket, talán ezért nem hallja Edward sem az én gondolataimat. Ha hallaná sem lenne jobb, mert biztosan tudom hogy ki akarnának szabadítani. Ezért jobb is hogy nem működnek a képességeim. Egyikük sem jöhet ide, egyiküket sem veszíthetem el, nem hallhatnak meg. Így hát már meg sem próbáltam a kapcsolatot felvenni a többiekkel, sőt már minden erőmet arra összpontosítottam, hogy lezárjam elmém minden zugát a betolakodók és a kíváncsiskodók elől.