-          Cindy mesélte nekünk, hogy most házasodtatok össze! Milyen volt?

-          Hercegnős ruhád volt?

-          Fehér lovon ment érted a barátod?

-          Sok szép virág volt? Szeretem a virágokat!

-          Csináltunk nektek ajándékot!

-          Tetszik a rajzunk?

-          Az én gyertyám illatos, érzed?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak ránk a gyerekektől. Annyira aranyosak voltak! Csak úgy sugárzott az arcuk és olyan önfeledt öröm látszott rajtuk, amit el sem tudtam volna képzelni.

Nem hiszem, hogyha én az ő helyükben lettem volna – és itt most a betegségeikre gondolok- nekem ekkora lelkierőm lett volna. Nem hiszem, hogy elég kitartó lettem volna ahhoz, hogy legyőzzem a korlátaimat.

Míg ezen morfondíroztam, Fer eljátszogatott a gyerekekkel, elfogadta az ajándékokat, beszélgetett velük. Elnéztem őket együtt és azt hiszem nem is jöhettünk volna jobb helyre nászútra. Sok mindent fogunk kapni ezalatt a 4-5 nap alatt, amit itt töltünk, úgy érzem.

Kb másfél órába telt, mire a gyerekek elengedtek minket és feljutottunk a szobánkba. Cindy és Paul nagyon kedvesek voltak és a saját házukban adták nekünk a vendégszobát, így ott rendezkedtünk be.

-          Fáradt vagy? – tette a pocakomra kezét Nando.

-          Nem, egyáltalán nem. – kulcsoltam át mosolyogva a kezét. – Annyira aranyos voltál a gyerekekkel… - adtam neki egy gyengéd puszit.

-          Nem én, hanem ők. – fátyolosodott el a szeme. – Azt hiszem ezeknek a kicsiknek nagyobb a lelkiereje, mint nekem valaha is volt, vagy lesz. – Átölelt hátulról. – Én azon nyavalygok, hogy nem nyerek versenyeket, vb-ket, míg ezek a poronytyok az életükért küzdenek…. Azt hiszem erre nincsenek szavak. Ha még egyszer egy rossz szót hallasz tőlem ezek miatt, vágj pofon vagy valamit csinálj.

-          Nem váglak pofon! – feleltem méltatlankodva. – Most már magadtól is tudni fogod ezeket, mert minden, amit a következő napokban át fogunk élni, a lelkedbe és a lelkembe ivódik. Soha nem fogjuk elfelejteni! – megcsókoltuk egymást.

Ez a pár nap nagyon gyorsan eltelt. Csak úgy röpült az idő, mint mindig, ha az ember jól érzi magát. A gyerekek egyszerűen fantasztikusak voltak! Rengeteg szeretet kaptunk tőlük, remélem mi is tudtunk adni nekik legalább annyit. Egyik nap Ferrel elmentünk egy kicsit a közeli bevásárló központba és vettünk pár játékot, könyvet és szabadtéri játékokat-hintákat a kicsiknek. Lehet, hogy kicsit elszaladt velünk a ló, mert végül egy kamion hozta utánunk a vásárolt portékákat.

A Teas házaspártól is rengeteg segítséget kaptunk. Betekinthettünk a könyvelésükbe, hogy mennyiért tudják fenntartani a tábort. Ez nagy segítség volt, mert így legalább tudunk kalkulálni, hogy kb. mennyi lesz a fenntartása a mi kis kezdeményezésünknek.

Megmutatták, hogy hogyan működik náluk ez az önkéntes-rendszer: ugyanis nyaranta általában fiatal egyetemisták jönnek „gyerekfelügyelőknek”, de előfordult már, hogy házaspárok, vagy nyugdíjasok is jöttek és itt ragadtak. Mindezt ingyen. A mai világban ez eléggé felfoghatatlannak tűnik, de szerencsére a csoda nem tűnt el az életünkből… Csak meg kell találni őket, főként pedig, fel kell ismerni.

Volt a táborban egy kislány, aki nagyon a szívünkhöz nőtt. Sophie. 11 éves és roppant értelmes, türelmes és humoros kislány. Mégis, leginkább komolyan viselkedik, mintha ezeréves bölcsesség lakna benne. Szerettünk Ferrel vele sétálgatni és játszani – persze úgy, hogy a többiek ne érezzék magukat kirekesztve- és beszélgetni. Rengeteget mesélt nekünk, a legtöbb történetet ott helyben, saját maga találta ki. Az utolsó esténken már éppen búcsúzkodtunk tőle, amikor átölelt minket és nem akart elereszteni.

-          Cssss, Kicsim, sietünk vissza hozzátok! – simogattam meg, míg Nano adott neki egy puszit.

-           Talán két-három hét múlva újra el tudunk majd jönni. Addig pedig emailben, telefonon is tudjuk tartani a kapcsolatot. – vígasztalta Fernando is. Ekkor eleredtek a kislány könnyei. Döbbenten néztünk egymásra Ferrel, mert eddig egyszer sem láttuk sírni Sophiet. Pedig iszonyatos fájdalmai lehettek, mert rákos. Leukémiás.

-          De addigra már lehet, hogy nem leszek itt. – sírta kétségbeesetten.

-          Ha akkorra már hazavisznek, elutazunk érted és … - próbálta volna Nano megnyugtatni, de a kicsi a szavába vágott.

-          Nem úgy értettem! Addigra lehet, hogy meghalok. – jelentette ki immár nyugodtan.

Egyszerűen semmi vígasztaló nem jutott az eszünkbe, amit ennek a kislánynak mondhattunk volna. Pár pillanatig mind a ketten lefagytunk és csak néztük őt, ahogy összeszedi magát és újra az a nyugodt és mosolygós kisgyerek lesz, amilyennek megismertük. Csak annyit tudtunk tenni, hogy odamentünk hozzá és átöleltük. Hogy érezze a szeretetünket, a csodálatunkat és a tiszteletünket. Mert ő egy kicsi óriás, akiben rengeteg erő lakozik, fiatal kora ellenére. Sem én, sem Nando nem néznénk szembe ilyen bátran a halállal, mint Sophie. Ezt ő is tudta és mi is tudtuk. De mégsem tehettünk semmit érte. Ez volt a legfájdalmasabb.