Egyszercsak Sebastian Vettel feltépte az ajtót. Mint egy őrjöngő KisKakas toppant elénk a folyósóra és éppenhogy csak egy kispárnával tudta eltakarni nemesebbik felét. Igen. Képes volt így elénk állni.

Bár nem tudom, hogy miért csodálkozott rajta, ha emiatt egyre jobban nevettünk rajta. Hogy ne égesse magát tovább a drága, bemasíroztunk a szobájukba, és magunk után húztuk őt is. Főleg azért, mert a folyosón már gyülekezett a nép..

A lakosztályuk igazán feldúlt állapotot mutatott: mindent eláztatott a víz. Főleg az ágyat, amit éppen használtak… Szabus félig-meddig dühtől csillogó szemmel nézett minket, félig-meddig röhögött a helyzeten.

-          Megmondanátok, hogy ez mégis mire volt jó? – érdeklődött a Kiskakas.

-          Miért, ti mit csináltatok velünk reggel? – toppantottam immár én is. – Ha nekünk nem lehetett jó, akkor nektek sem! – nyújtottam rá a nyelvem.

-          De azt nem is mi találtuk ki, hanem Kimi!!! – toporzékolt a drága. Az említett meg röhögött magában..

-          Nyugi! Ők is meg fogják kapni a magukét! – nyugtatta meg Fer a kis német háborgó lelkivilágát.

-          Hát ajánlom is! Én is szeretnék rajtuk ennyire röhögni! – mutatott a bűnös párosra Szabus.

-          Na jó, segítsetek összepakolni legalább… - kérte Sebi elázott cuccaikra mutatva. Ferrel feltűnésmentesen az ajtó felé kezdtünk araszolni. Amikor biztonságos távolba értünk tőlük, pá-t intettünk nekik és rázártuk négyükre az ajtót. Odabentről röhögést hallottunk, majd dörömbölést, amikor rájöttek, hogy nem tudják kinyitni az ajtót.

-          Szerintem menjünk, pihenjünk le. És gondolkodjunk el Kimiék szívatásán. – javasoltam Nanonak.

-          Nem akarod még kicsit hallgatni őket? – kérdezte röhögve.

-          Nem, nem. Elég fáradt vagyok. – tényleg az is voltam. Nanditho egyből abbahagyta a röhögést és óvón átölelt. Elindultunk aludni.

Már elég sötét volt, amikor kinyitottam a szememet, mellettem Fer még szuszogott. Hiába erősködött, hogy nem fog elaludni, ez nem jött össze neki: kisimult arccal, nyugodtan lélegezve aludt mellettem. Rátettem a tenyerem a mellkasára. Régi szokásom ez, szeretem érezni, ahogy dobog a szíve. Lehet, kissé hülye szokás, de hát ez van…

-          Úgy érzem, már fent vagy… - csókolta meg a tenyeremet Fernando.

-          Igen. De jó volt így itt feküdni, veled.. – mosolyodtam el a sötétben.

-          ÓÓ, tényleg? – kuncogott.

-          Talán nem hiszel nekem? – csókoltam meg gyengéden. Később ez a gyengédség egyre szenvedélyesebb lett, de sajnos… Megkordult a gyomrom. Nando felröhögött.

-          Csak nem éhes vagy? – még mindig röhögött rajtam.

-          Nem én. – feleltem durcásan. – Hanem a kicsi!

-          Ohh, az mindjárt más. – kuncogott tovább. Fejbecsaptam a kispárnával. Feltartotta a kezeit. – Megadom magam. Öltözzünk és menjünk kajálni.

-          Helyes.

Már az étteremben ücsörögtünk, de a mieink közül sehol senki. Egyszercsak valaki hátulról befogta a szememet.

-          Na ki vagyok? – kérdezte egy elvékonyított férfihang.

-          Rob. – feleltem neki unottan.

-          Ennyire azért ne lelkesedj! – huppant le mellém csalódottan.

-          Tudod aki közém és a csokifagyim közé áll, az semmi jóra nem számíthat tőlem! – vigyorogtam rá.

-          Eeeeezt most nem értem! – forgatta a szemeit drága lengyel barátunk.

-          Ebédnél Sebi kicsit felhúzta magát és nekiment a pincérnek… - kezdte a mesélést Fer röhögve. – Aki éppen Noncsi fagyikelyhét hozta.

-          És így sikeresen a Tyúkanyón landolt. – meséltem szemforgatva.

-          Szóval beléptél a kívánós kismamák táborába. – állapította meg nevetve Rob. Rányújtottam a nyelvem. – Egyébként a többiek merre vannak?

-          Szerintem még mindig Sebikéék szobájában. – nevetett Fer.

-          Lehet, hogy már ki kéne engednünk őket… - kuncogtam. Rob értetlenül nézett ránk.

Felálltunk az asztaltól és útközben elmeséltünk neki mindent. Sebiék akcióját és a mi kis bosszúnkat. Közben meg is érkeztünk Szabusék lakosztálya elé. Kinyitottuk az ajtót. Bent sötétség honolt. Páran horkoltak. Kíváncsi voltam, hogy ki azok, de hát nem akartuk felkelteni őket… Olyan békésen aludtak egymás hegyén – hátán a fürdőszobában… Az maradt ugyanis az egyetlen száraz hely a szobában.Kimi és Betti a fürdőkádban terpeszkedtek, Sebi és Szabus pedig az elég nagy zuhanytálcában… Hát… Ilyen az élet.

Azért távoztunkban kis sugárban mindkét helyen megegengedtük a hideg vizet. Halkan röhögve elindultunk biliárdozni.