Kedd reggel az étteremben, egy igencsak morcos négyessel találtuk szembe magunkat. Mintha valamiért pikkeltek volna ránk. Megpróbáltunk tudomást sem venni róluk, de erősen kerülgetett minket a röhögőgörcs.

-          Jó reggelt! – köszönt Fer vidáman.

-          Hogy aludtatok? – kérdeztem tőlük bájosan. Villogó tekinteteket kaptam válaszul.

-          ÁÁÁ, sziasztok! – érkezett meg Robert is. – Látom jól szórakoztok. – nevetett ránk.

-          Te tudtál erről?? – horkant fel ezúttal Kimi.

-          Persze! Tegnap este együtt mentünk fel és nyitottuk rátok a csapot! – röhögte ki őket a lengyel. Kimi is bevette a duzzogó pirulát, ahogy a társaság másik fele is.

-          Úgy látom elég csöndes napunk lesz. – jegyeztem meg.

-          Legalább jól fogunk szórakozni. – fűzte tovább Nano.

-          ÁÁ, Mr Alonso! – jött oda hozzánk az igazgató bácsi. - Hölgyeim, Uraim! – biccentett a többiek felé is. – Itt lenne a számla a kárrendezésről. Nem tudom, hogy esetleg felajánlhatunk-e egy másik lakosztályt önöknek? – kérdezte Sebiéktől udvariasan.

-          Szerintem nem probléma, ha abban maradnak, amiben eddig is voltak. Már úgyis a szívükhöz nőtt. – javasolta Fer egy „angyali” mosolyjal.

-          KÖSZÖNJÜK, elfogadjuk az ajánlatot! – bólintott Sebi a főnöknek, aki ennek hallatára távozott. Utána visszasüppedtek a hallgatásba.

Mindezek ellenére egész kellemesen telt a reggeli. Rob és Fer vitték a prímet, ahogy a többieket froclizták, egész sokat nevettem. Miután végeztünk a kajával, hármasban indultunk útnak, felderíteni Szingapúrt, a Duzzogó Négyest otthagytuk.

Egész jól éreztük magunkat, bár nekem kicsit nagy volt a nyüzsi. Túl sok ember volt és a hőség, pára is nyomasztó. Rengeteget ittam, de nem éreztem valami jól magam. A fiúk be akartak menni még egy boltba szétnézni, de én inkább beültem megvárni őket egy kávéházba. Nem tudom, mi tört rám, de szédülni kezdtem. Egy újságból hajtogattam legyezőt és azzal hűsítettem magamat, de nem segített. Már az ájulás határán voltam, így felhívtam Fert.

-          Szia Kicsim, vissza tudnál jönni? Nem érzem jól magamat. – nyögtem bele a telefonba. Ahhoz képest, hogy milyen vidám volt a hangja, mikor felvette a telót, elég gyorsan elkomorult és szerencsére elindult.

-          Kincsem, hogy vagy? Mi a baj? – láttam a szemében az aggodalmat, amikor kb két perc múlva visszaértek hozzánk. Rob a kezembe nyomott egy pohár vizet, Nano pedig az ölébe vett és átölelt.

-          Nem tudom. Szédülök, de nagyon.

-          Induljunk vissza a szállodába, ott megvizsgálhatja egy orvos. – javasolta Rob.

-          Oké, de most te vezetsz. – ezzel ölben kivitt a kocsiba, ott is úgy ültünk, majd a szállodába se engedte, hogy a saját lábamon menjek be.

A többiek ott ültek a hallban, Nando intett nekik és már mentünk is a lakosztályunkba, Robert pedig felkísért minket. Hívták a dokit, aki egyből meg is vizsgált és kifaggatott engem is, Nanot is és Robertet is. Közben a négyesfogat is bejelentkezett, mert el nem tudták képzelni, hogy mi van velem. Szerencsére a vizsgálat idejére mindenkit kiküldtek a szobából.

Bár nem tudom, hogy ezzel Nandonak mennyire tettek jót, mert a csukott ajtón keresztül is hallottam a fel-alá járkáló döngő lépteit. Nem volt épp a legnyugodtabb állapotban. Igaz, én sem. Aggódtam a baba miatt., reméltem, hogy tényleg nincs vele semmi baj. Szerencsére a doki gyors volt és alapos, nagyon fel volt szerelve a rendelője, így mozdítható ultrahangtól kezdve minden volt a szállodában. Hamar visszaengedte a többieket. Fernando egyből odajött hozzám és megfogta a kezem.

-          Doktor úr, van valami baj Noncsival vagy a babával? – kérdezte meg félősen. A többiek szemében is láttam az aggódást.

-          Nem, egyáltalán nincsen semmi baj.

-          Akkor miért van mindig ennyire rosszul? – csattant fel Fer.

-          Elég fiatal még a szervezete és vannak akik rosszabbul viselik az első terhességüket. Ez teljesen normális reakció, megnyugodhatnak. Illetve….

-          Illetve?? Az előbb azt mondta, hogy megnyugodhatunk!! – vágott közbe Nando szenvedélyesen. – Most meg ránk hozza a frászt! Mit derített ki, mi  a bajuk? – követelte a választ, majdhogynem megragadta a doki ingét. Nagyon édes volt, fel is kuncogtam.

-          Fer, mi lenne, ha hagynád végigmondani egy mondatot? – kérdeztem meg tőle.

-          Az maga lenne a csoda. – dörmögte Kimi kimisen.

-          Na igen, ez a latin vér az emberbe folytja a szót. – röhögött egy kicsit Sebi.

-          Visszatérhetnénk a témához???? – húzta fel még jobban magát a spanyolom.

-          Felőlem nincs akadálya. – felelte rendíthetetlen nyugalommal Dr. Wang.

-          Szóval??? – nyomta meg a szót Fer.

-          Szóval az a helyzet, hogy azért viseli meg az átlagosnál jobban a feleségét ez az áldott állapot, mert ikreket vár. – mosolyodott el a doki. Mindenki álla a padlón kötött ki. Fer is tisztára elbambult.

-          Ez… ez most mégis mit jelent? – kérdezte zavartan.

-          Azt hogy két spermád is rohadt gyors volt! – adta meg a nem éppen kíméletes választ Rob.

-          Ha már egyszer kétszeres világbajnok…. – röhögött fel Kimi.