-          Fer, nem fogok neked hazudni. – kezdtem bele a mondókámba. Szinte éreztem, ahogy megfeszül a telefon másik végén. – Elgondolkodtam rajta.

-          Ne tedd ezt, kérlek! Szeretlek! Mindennél jobban! Te vagy az életem, a családom! – egyre kétségbeesettebb volt, hallottam a hangján, ahogy sír.

-          Elhiszem neked, hogy így érzel. De akárhányszor elmész inni a srácokkal, vagy egyáltalán megtalál valaki egy ilyen hamisítvánnyal vagy csak egy feltételezést előad neked rólam…. Te mindig így fogsz reagálni?? És ha hirtelen nem lesz ott előttem a megoldás?? Akkor nem nekem fogsz hinni!

-          De tanultam a hibámból, mostantól bármilyen ügyet veled fogok először megbeszélni! Csak kérlek ne hagyj el! Azt nem tudnám elviselni! Hülye bunkó voltam, de kérlek adj még egy esélyt nekem! – sírta el magát.

-          Még gondolkodom rajta, oké? Most nem tudok választ adni. – itt már nekem is megszakadt a szívem. – Jó Éjt, Szia!

-          Szeretlek, Jó Éjt! – hallottam még a hangját, majd kinyomtam a telefont. Lefeküdtem aludni és nem sejtettem, hogy másnap délután mi fog várni rám.

Reggel elég korán keltem, hiszen mentünk a nőgyógyászhoz. Szerencsére zökkenőmentesen megosztoztunk a fürdőszobákon /még jó, 4 volt belőlük :D/ és miután sikeresen elkészültünk, már indultunk is.

Az egyetlen nyugodt ember közöttünk Szabus volt. Én a babák miatt izgultam, Betti pedig a vizsgálatok miatt. Elég feszült volt a hangulat a kocsiban, így érkeztünk meg a rendelőbe. Benét előre engedtem, mert ha még engem is meg kell várnia, szerintem berezelt volna és hazamegy. Kb. 1 órán át volt bent, ezalatt az idő alatt elvégeztek minden szükséges vizsgálatot, az eredményeket pedig holnap fogja megkapni, postán. Utána én következtem.

Mit ne mondjak, elég mufurc volt a svájci orvos, de alapos, meg kell hagyni. Luisaban azonban jobban bíztam, jobban kedveltem. De hát ő Spanyolországban volt.

-          Nos, úgy látom minden rendben van a kicsikkel. – riasztott fel az orvos hangja az elmélkedésemből.

-          ÓÓ, szerencsére! – mosolyodtam el. – Mégis akkor mitől ájulok el folyton?

-          Ez az első terhessége, ugye?

-          Igen.

-          Ilyen fiatalon, ez teljesen normális. Általában a terhesség első pár hónapja ilyen, az 5-6. hónap környékén kezdenek csitulni a „mellékhatások”.

-          Értem. És köszönöm.

-          Nincs mit. Esetleg szeretné tudni a babák nemét? – mosolygott végre rám az orvos.

-          Már meg lehet állapítani? – döbbentem le.

-          Igen. Most pont úgy fordultak.

-          Akkor igen. – izgatottan vert a szívem.

-          Úgy látom, hogy azonos neműek… Mégpedig… - nézte a monitort a doki. – Igen, kislányok!

-          Tényleg? – könnybe lábadt a szemem.

-          Igen. – felelte könnyedén a doki. Összeszedelőzködtem és kimentem a csajokhoz.

-          Minden rendben? – kérdezték kórusban.

-          Aham. Képzeljétek, kislányaink lesznek! – újságoltam örömmel. A nyakamba ugrottak a hír hallatán.

Úgy döntöttünk, hogy ezt az örömhírt megünnepeljük, így az első utunk egy étterembe vezetett, ahol alaposan belakmároztunk. Utána plázázni indultunk és leragadtunk egy bababoltnál.

Csodálatos kis holmikat találtam, bár még egyet sem vettem meg. Annyira aranyosak voltak azok a picurka kis darabok, hogy majd elolvadtam tőlük. Eldöntöttem, nem hagyom, hogy lány létükre a rózsaszín domináljon a kicsiknél, mert az túúúúl… Hmmm, nem az én stílusom. Annyi szép szín van még a világon!

Gyönyörű bababútorokat is találtam: baldachinos kiságyak, pelenkázók és komódok. Fából készültek, pompásak voltak. Magamban már elkezdtem berendezni a gyerekszobát, de amikor ahhoz a ponthoz értem, hogy Fer miben tudna segíteni … Elszorult a torkom és elment a kedvem az egésztől. A lányok látták rajtam a hangulatváltozást, így gyorsan kitereltek a boltból és hazafelé vettük az irányt.

Szerencsére hamar hazaértünk, viszont otthon egy kis meglepetés fogadott: vörös rózsaszirmok a padlón, bútorokon és a vázákban mindenütt. A rózsaszírmok pedig egy kis mózeskosárhoz vezettek, amiben egy picike kis németjuhász kölyök szuszogott. Egy kis kártya volt a nyakában. Ez állt rajta:

Csillagot láttam a szemedben -
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Szeretlek! Hiányzol!

Fernando

-          Ne hagyj el egy ilyen férfit Noncsi. – ölelte át a vállamat Betti és Szabus. – Szeret téged és te is szereted őt. Ez nyilvánvaló.

-          Igen. Tudom. De akkor is megbántott.

-          Ez igaz. De ne idegenítsd el magadtól. Ne legyél vele ilyen rideg. Húzhatod még egy kicsit az agyát, de ne túl sokáig. – engedtek el.

Én csak bólintottam és elindultam a szobámba. Természetesen a kiskutyát kosarastul magammal vittem. Tuti, hogy Kimi almából származik, mert a helyváltoztatásra sem ébredt fel…. Gondolkodtam azon, amit a lányok mondtak, így felhívtam Őt. Szerda lévén még nem volt semmi dolga, meg gondoltam amúgy is körmét rágva várja a reakciómat. Nem is csalódtam benne, már az első csörgésre felvette.

-          Szijja Kicsim! – még mindig elég félős volt a hangja. Mint egy rosszaságon kapott kisfiúé. Elmosolyodtam rajta.

-          Szia Fernando. – becézni még nem becéztem. Ezt ahogy hallottam ő is észrevette. – Köszönöm a virágokat és a kiskutyát. Nagyon aranyos.

-          Örülök, hogy tetszik.

-          Gondolom Kimié volt a kölyök…

-          Igen, de honnan tudod? – csodálkozott meglepetten. Elmeséltem neki az elméletemet. Nevetett rajta egy kicsit. Majd megkérdezte.

-          Mi volt a vizsgálaton? Minden rendben van?

-          Igen. Teljesen egészségesek vagyunk.

-          Hála Istennek! – sóhajtott egy nagyot. Mintha egy mázsás kő esett volna le a szívéről.

-          Megtudtam a nemüket! – újságoltam semleges hangon.

-          Elárulod? – kérdezte félénken.

-          Kislányaink lesznek. – még mindig érzelemmentes volt a hangom, de füleltem, vajon mit szól hozzá.

-          Ez csodás! Két kis hercegnő! Szeretlek Kicsim, én….. – itt elcsuklott a hangja. Pár másodpercig csak szipogott, majd úgy éreztem most már ideje letenni a telefont.

-          Most lerakom. Fáradt vagyok, lepihenek. Sok sikert a hétvégére. – kezdtem a búcsúzást.

-          Oké, pihenj csak Kicsim. Vigyázz magatokra! És köszönöm! – enyhült meg megint a hangja. – Szeretlek.

-          Azt hiszem én is téged, te lökött. – mosolyogtam bele virtuálisan a telóba, majd leraktam. Hagy rágódjon.