Hmmm… A lengyel elkezdett olvadozni. Még könnyek is gyűltek a szemébe. Lehajolt a kutyushoz és elkezdte őt simogatni. Egyszercsak lehuppant a földre és az ölébe vonta Manót. Elkezdte morzsolgatni a füle tövét és máris kibuggyantak a szeméből a könnyek.

-          Te kis drága! Látod, már csak te szeretsz engem! Másra nem is számíthatok! – sírta a kutya fülébe. Összenéztünk a többiekkel, majd Kimi közelebb oldalazott Robhoz és leült vele szemben törökülésbe.

-          Rob. Nézz csak rám! – nézett volna a szemébe Kimi, de Robnak nem sikerült fókuszálnia.

-          Iiiigen? – pillantott a finn arcába, de nem a szemébe Kubika.

-          Gyerekek… Rob kissé be van még rúgva. – nevetett fel csendesen Iceman. – Szerintem vigyük a szobájába és fektessük le.

-          Neeem akarok veled lefeküdni! – hajolt a finnhez Rob. – Ne érts félre pajtás, de nem vagy az esetem…

-          Még szerencséd…. – nevetett fel Bene.

-          ÁÁ, Betti! – csapott a homlokára Kubi. – Ez nem az aminek látszik! Nem kezdtem ki Kimivel.

-          Hát ki az eseted? – érdeklődött Fer röhögve, az ajtófélfának támaszkodva.

-          Hááát a lányok! -  biccentett a spanyolom felé az egyik legjobb barát.

-          Na jó, szerintem vigyük a szobájába. – kelt fel a földről Kimster és a finn légióval egyetemben lefektették a még kissé részeg havert.

A következő pár órában a csajokkal együtt nekiláttunk ebédet készíteni, közben a srácok beszámolóját hallgattuk a „Mentsük meg Robertet a másnaposságtól” akcióról.

-          Szegény, teljesen el van ázva! – röhögött Toni.

-          Csúnyán fog fájni az a lengyel kobakja! – fűzte tovább Atte.

-          Te már csak tudod! – vágta hátba Rami Attet egy mindentudó mosoly kíséretében.

-          Kimi és Heikki mit csinálnak? – néztem a konyhába belépő Ferre és Sebastianra.

-          Robertet fürdetik. – válaszolta fapofával Nando. – Sorsot húztunk, hogy ki legyen az a két szerencsés, akié lesz ez a megtisztelő feladat. És ők húzták a rövidebbet. -   a jelenlévőkből kitört a nevetés.

-          Mmmm, mi ez a jó illat? – szimatolt körbe Sebi.

-          Ez kérlek leves. Egy speciális magyar leves. – adott választ félig-meddig a kérdésre  Bene.

-          És mi a neve? – kérdezte megkorduló gyomorral Rami.

-          Újházi tyúkhúsleves. – mosolyogtam rá. – Éhes vagy?

-          Ha tudnád mennyire! – simogatta meg a pocakját. – Mikor lesz kész?

-          Kb. fél óra.  – nézett bele a fazékba Szabus. – A második is lassan készen lesz.

-          Csodás. Srácok, belevaló csajokat választottak magatoknak! – dícsért meg minket Toni.

-          De még milyen belevalók…. – húzódott egy kaján mosolyra Fernando szája. Ettől én teljesen elpirultam. A többiek meg kiröhögtek minket.

Ebédre a két hiányzó jómadár is visszaérkezett. Robot ágyba dugták és nekiestek a kajának. Jóleső csönd volt az asztal körül, mindenki élvezettel fogyasztotta az elébe tálalt étkeket.

-          Egy kis pálinkát valaki? – nézett körül Bene az asztaltársaságon. Szabussal a tányérunkba vigyorogtunk. A fiúk csak hitetlenkedve rázták a fejüket.

-          Úgy látszik, a magyar LÁNYOK jobban bírják az italt, mint a finn Férfiak. Vagy akár a németek, spanyolok. – jegyezte meg csöppet lemondóan Szabus. – Úgy látszik ketten maradtunk. – pillantott Benére. Aki meg rám nézett. – Pár hónap múlva elvisszük a srácokat inni. Ez így nem állapot, hogy csak kettőnké a dicsőség.

-          Én benne vagyok. – vigyorogtam rájuk. Ferre sandítottam. Elmélázva nézett. Megfogtam a kezét az asztal alatt. Ekkor rám mosolygott. – Na, én megyek mosogatni. Ki szeretne segíteni nekem? – egy jelentkező sem akadt. – Azért ennyire nem kell tolongani. – vigyorogtam rájuk. Felálltam és elkezdtem leszedni az asztalt, majd a szennyes edényekkel megrakodva a konyhába értem. Hirtelen kissé megszédültem és a mosogatónak dőltem. Hogy védjem a pocakomat, a kezemet rátettem és furcsa dologra lettem figyelmes. Ez egyszerre töltött el félelemmel és örömmel.

-          FERNANDO! – kiabáltam ki a férjemnek. Fél perc sem telt bele és máris ott volt.

-          Mi a baj Kicsim, rosszul vagy? – kérdezte aggódva.

-          Nem-nem. Legalábbis nem nagyon. Add a kezed! – kértem az egyre jobban vörösödő páromtól. Azt hitte azért kérem a mancsát, hogy segítsen elmenni a legközelebbi székig. Pedig nem. A pocakomra helyeztem a kezét. – Megmozdultak a kicsik. Érzed? – néztem rá meghatódva.

-          Igen. – lehelte a szót, majd félénken elkezdte simogatni a kicsiket. Lehajolt hozzájuk és sugdolózni kezdett velük. - Sziasztok Hercegnők! Úgy érzem jól elvagytok odabent, de mi már nagyon várunk titeket Anyuval. Nagyon szeretünk titeket. – súgta végül és megpuszilta a hasamat. Amikor elkezdte a „beszédet” a rugdosás érezhetően alábbhagyott, mintha a kicsik fülelték volna minden szavát, amint abbahagyta előlről kezdődött minden. Meghatódva néztünk egymás szemébe.