Másnap elindultam Renata-val Finnországba. A nagyiméknak elmeséltem mindent. Nehezen megértették, hogy nem akarok egy ideig Finnországban maradni. Fájdalmas búcsú után Renata elkísért Olaszországba. Otthon voltunk már nálunk, mikor Ren leült mellém.

-          Biztos nem akarsz, csak amíg a gipszet leszedik velünk lenni? Fer megértené.

-          Renata. Köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy. Te vagy a legjobb barátnőm! Viszont nem akarom elrontani a nyugalmatok. Fernando-nak rohamosan közeledik az évadnyitó futam, és akkor már kevesebb időtök lesz alapba. Most élvezzétek a békét még. Én arra jutottam, hogy Umberto nővérének a segítségét kérem egy ideig. Nagyon jóban voltunk, és mindig mondta, ha kell valami, csak szóljak. Beszélgetünk majd jókat.

-          És, ha Umberto is vele jön?

-          Nem fog! Carla nem árul el!

-          Oké. A TE döntésed.

-          Meg ne sértődj! Kislány! – legyeztem az arca előtt.

-          Én is szívesen segítek! Fer megértené, tényleg. ÉS, ha Kimi bocsánatot…

-          Nem bocsátanék meg neki egyenlőre. Gondolkodnom kell a dolgokon. Ha ilyen könnyen hitt abban, hogy én valaha is tönkre akarnám tenni… És… Az hogy csak rövidre tervezte…

-          Ne, ne sírj! Nyugalom! HA meglátom valahol Kimit akkorát kap tőlem, hogy csak na!

Ekkor kopogtak az ajtón. Ren ment nyitni.

-          Fiúk? Ti mit kerestek itt?

-          Bemehetünk drága Renata, vagy itt mondjuk el az ötletünk?

-          Gyertek.

A szobába belépett Seb, Rob, Fer, Heikki és Rami. Értetlenül néztem rájuk. Főleg Ramira.

-          Fiúk? Ti itt?

-          Azért jöttünk, hogy elmondjuk a tervünk! – vigyorgott Seb.

-          Terv? Ez nem hangzik valami bíztatóan.

-          Pedig az!

-          Akkor mondjátok.

Leültek körém az ágyra. Rob nagyot köhögött, majd kezdte.

-          Azt tervezzük, hogy mindegyikünk, amíg az az őrült finn véglet észhez nem tér, veled maradunk, hogy vigyázzunk rád!

-          Jaj, köszönöm, de…

-          Nem fogadunk el Nem-et!

-          Srácok. Miért tennétek ezt? Kimi irtó mérges lenne rátok, ha rájönne!

-          Nem érdekel minket! Te is a barátunk vagy. – mosolygott rám Heikki.

-          Ki fogtok előbb utóbb békülni, így görbüljek meg! – nevetett Fernando, és egy puszit adott Ren arcára.

-          Én nem lennék ilyen biztos. – hajtottam le a fejem.

-          Menjetek ki. – kért mindenkit Rami. Teljesítették kérését. Vártam mit szeretne. Megvárta, míg az arcára nézek.

-          Fay. Ki fogtok békülni. Ismerem Kimit, mint a rossz pénzt. Felpörög, mond hülyeségeket, amiket aztán megbán! Most is így lesz! Melletted boldog volt idáig. Figyeld meg! Nemsokára térden állva fog itt könyörögni neked. Ha kell még kap tőlem egy kis fejmosást is! Mindannyian megkedveltünk téged, és jó lenne, ha ismét vidáman láthatnánk mindkettőtöket együtt. – ölelt meg. Kissé meglepődtem.

-          Rami. Köszönöm, hogy… lelket öntesz belém. Jó látni itt titeket. Mindenki azt szeretné, hogy ismét együtt legyünk, de…

-          De? Van de is? – nézett rám aggódva.

-          Nagyon megbántott az öcséd. Egyelőre nem hiszem, hogy képes lennék neki… megbocsátani. Nem bízik bennem, és… azt mondta, hogy csak rövidre tervezte… tehát csak meg akart szerezni?

-          Figyelj rám! Egyik este átjött hozzám, és elmesélte mit érez irántad. Én azt szűrtem le a szavaiból, hogy oda van érted. Nem láttam rég így csillogni a szemét. És, tudom, hogy megbántott, de ezt majd helyre fogja hozni! Csak bízz bennem.

-          Köszönöm Rami! – öleltem meg. Megsimogatta a hátam, majd rám kacsintott.