Egy fél óra múlva mindenki lelépett a kórteremből. Nanot is hazaküldtem pihenni, mert látszik rajta, hogy hullafáradt. A többiek szintén nálunk fognak megszállni, mint a jómúltkor. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire fogják szétszedni a lakást. És hogy Manó folytatja-e a terápáiját Robbal….

Miközben ezen filóztam, szépen el is szenderedtem. Emlékszem, az utolsó gondolatom az volt, hogy nem gondoltam volna az áldott állapotról, hogy ennyire fárasztó. Mosollyal az arcomon és a kezeimmel a pocakomon aludtam el.

Éjjel viszont arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. Azt hittem, csak túlságosan meleg van, de amikor már huzamosabb ideig nem jutott oxigén a szervezetembe, hajlandó voltam kinyitni a szemem. Számomra vérfagyasztó látvány tárult elém: ugyanaz a lány állt felettem és fojtogatott, mint aki fellökött a kávézóban. Jenni Kesler.

Eléggé le voltam gyengülve, de minden erőmmel védekezni kezdtem ellene. Próbáltam a kezeit lefejteni magamról, vagy legalább a párnát, amivel fojtogatott, de egyelőre nem sikerült. Taktikát változtattam és a körmeimet a kezébe mélyesztettem.

Erre felszisszent és már le is vette rólam a kezét egy pillanatra. Ez elég időt adott nekem arra, hogy a hozzám legközelebb eső vázát a padlóra vágjam. Gondoltam a hangra csak idejön valaki. Ez volt minden reményem.

Az a kis ribanc ugyanis már újra felém közelített, de szerencsére ekkor kivágódott a szoba ajtaja és két nővér sietett be rajta. Egyből átlátták a helyzetet szerencsére és nekiestek Jenninek. Ő valahogy lerázta őket magáról és kirohant.  Az egyik nővér utána ment, a másik hozzám jött és nyugtatgatni kezdett.

Egy óra múlva már minden vizsgálaton újra túlestem és Dr Matthisszal beszélgettem. Elég kialvatlannak tűnt.

-          Magával mindig történik valami? – nyitotta a beszélgetést kissé morcosan.

-          Tudja, nem szeretek unatkozni. – válaszoltam neki hasonló stílusban.

-          Egyéb éjszakai elfoglaltságot nem talált magának, mint hogy ki akarja nyiratni magát?

-          De igen, találtam. Annak a következményeit hordom a szívem alatt. – vigyorodtam el. – Bár bevallom, az valóban élvezetesebb tevékenység.

-          Rendben. Úgy látom magával lehet értelmesen is beszélgetni, szóval mi lenne, ha esetleg tegeződnénk? – ajánlotta fel a dokinő immár mosolyogva.

-          Okés. Noémi Kovács. De maradjunk a Noncsinál.- ezt mindenkinek elmondom, akivel összetegeződöm. A Noémi túl hivatalos szerintem, nem szeretem. Túl ZIZI vagyok hozzá.

-          Én pedig Kiara vagyok. – ismét mosolygott egy sort. Többet láttam az elmúlt fél órában mosolyogni, mint amióta itt vagyok. Bár az igazat megvallva nem voltam valami sokat magamnál. – Szóljunk a barátodnak? Igazság szerint még nem hívtuk, mert előbb abban akartunk biztosak lenni, hogy veletek minden rendben.

-          Ne, nem kell. Hullafáradt, hagyjuk pihenni. Szerintem ez az őrült ribanc ma már úgysem jön vissza. Ja, és ő pedig nem a barátom, hanem a férjem.

-          Okés, te vagy a főnök. Egyébként ők azok akiknek látszanak? – kérdezte csillogó szemmel. Nem értettem, hogy mire akar ezzel célozni, úgyhogy elég értetlenül nézhettem rá. – Mármint ők azok az F1-es pilóták akiknek gondolom őket?

-          Jah! – csaptam a buksimra. – Igen. Teljes életnagyságban.

-          És Alonso gyermekeit hordod a szíved alatt… Ráadásul ilyen fiatalon. Biztos nagy a szerelem. – mosolygott kedvesen. Erre csak elpirultam, így sokkal szélesebb lett Kiara mosolya. – Miért nem vetted fel a nevét?

-          Mert azt majd csak a templomi esküvő után fogom felvenni. – ásítottam el a mondat végét.

-          Értem. Most aludj szépen, én meg itt maradok melletted reggelig. Megerősítettük az őrséget, de biztos, ami biztos, azalatt a pár nap alatt, amíg itt vagy valaki mindig lesz veled.

-          De jó. Fogoly lettem. – csukódott le a szemem.