99. fejezet
2010.02.02. 18:28
- Nocsak, ki jár erre… Pedig azt hiszem elég világos voltam! Fernando az enyém! – kiabálta Jenni a szobába beérve. A kiabálás még nem is lett volna baj, csakhogy egy pisztolyt tartott a kezében. Amit egyenesen ránk fogott.
- Jenni! Tedd le azt a pisztolyt! – kiáltott rá Nando. – Beszéljük meg ezt a dolgot értelmes felnőttek módjára! – a csajszi nem válaszolt. – Kérlek, tedd már le azt a pisztolyt! – kiáltott rá Fer.
- Szeretnéd mi? De nem teszem le! Kinyírom a kis kurvádat és a kölykeidet is vele együtt! – ordította magából kikelve.
- Mégis mit akarsz tőlünk? – kérdeztem tőle nyugodtan.
- Kettőt találhatsz! – vigyorgott eszelősen. – Természetesen Fernandot akarom! Ő az én párom, őt nekem szánta a Sors! Ha téged kiiktatlak, már semmi akadály nem fog közénk állni! – Nano megszorította a kezemet. Éreztem minden érintéséből, hogy roppant feszült. Én majd meghaltam félelmemben, de ezt nem mutathattam ki.
- Ezzel nem értek egyet. – jelentettem ki magabiztosan.
- Mégis miért nem? – hallottam újra ezt a hisztérikus hangot. Majd láttam, ahogy kibiztosította a fegyvert. Nagy levegőt vettem és próbáltam lenyugtatni magam.
- Tudod, Fer pillanatnyilag engem szeret. – erre felszisszent. – Szóval, ha most megölsz, később nem fogod tudni magadat, megszerettetni vele. Tudod milyen makacs.
Ezen elgondolkodott és kicsit lejjebb eresztette a pisztolyt. Feszült strendben várakoztunk, Nando elkezdte a takarásomban simogatni a hátamat, hogy megnyugtasson, egyéb mozdulatot nem mertünk tenni. Nehogy túlságosan felizgassuk az őrültünket.
Aztán a stresszt a babák is megérezték. Őrült tempóban kezdtek rugdosni odabent. Mivel Fernando másik keze a pocakomon volt, érezte. Én próbáltam kívülről megőrizni a nyugalmamat, de egyre nehezzebben ment. Rettegtem. Nem tudtam, hogyan mászhatnánk ki ebből a helyzetből úgy, hogy senki ne sérüljön meg. A gondolkodásban egy kopogás riasztott meg. Mind a hárman összerezzentünk. Ekkor Jenni jelezte, hogy ne szóljunk egy szót sem.
- Fernando! Noncsi! Tudjuk, hogy itt vagytok! – dörömbölt Kimi az ajtón.
- Bizony! Nem hagyhatunk titeket ennyire magatokra! Muszáj eljönnötök velünk vacsizni! – kiáltotta be Bene is. Majd ő is kopogott egy sort.
- Ha 2 percen belül nem nyitjátok ki az ajtót, rátok törjük! – fenyegetett meg minket Kimi nevetve. – Képzelem milyen helyzetben találnánk titeket! – kajánkodott.
Ekkor Jenni rám mutatott, hogy tekerjem magam köré a takarót.Ez a szerencsétlenkedés adott lehetőséget Fernandonak arra, hogy a telójával észrevétlenül egy fényképet készítsen a pisztolyt éppen ránk fogó cafkáról, majd gyorsan a kezembe nyomta. Tudtam mit kell tennem vele. El kell valahogy juttatnom Kiminek. Erre a takaró takarásában remek lehetőség kínálkozott. Végül nem telt el másfél perc és már az ajtónál voltam. Jenni közben úgy helyezkedett, hogy ne lássák meg, de rám és Ferre is alkalomadtán tudjon lőni. Akkor éppen rám fogta a pisztolyt. Kinyitottam az ajtót.
- Sziasztok! – villantottam rájuk egy erőtlen mosolyt. Kicsit ledöbbentek a látványomon, mivel tátva maradt a szájuk.
- Szijja Noncsi! – ölelt meg Betti egyből. – Elég sápadtnak tűnsz és kócosnak. Aludtatok?
- Igen. Nem éreztem magam valami jól, úgyhogy lefeküdtünk egy kicsit Ferrel. Ő még mindig alszik. – motyogtam.
- Pedig azok után amit Flaviotól hallottunk a délutáni akciótokról… - vigyorodott el kajánul Kimster.
- Nagyon vicces. Ha-ha-ha. – sóhajtottam, majd úgy tettem, mint aki elszédült és Kimi felé rogytam. Ő természetesen azonnal felém kapott, így a markába nyomtam a telót. Kérdőn néztek rám, de csak ráztam a fejem. A szememmel jeleztem, hogy nézzék meg a teló képernyőjét. Teljesen ledöbbentek. Majd biccentettek, hogy értik. Akkor felálltam. – Köszi Kimi, hogy elkaptál. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha most visszabújok az ágyba. Még mindig elég pocsékul vagyok.
- Okés. – felelte nyugodtan. Eszméletlen, hogy milyen higgadt maradt. Bettire néztem, ő már kissé jobban pánikolt. – Csak szóljatok, ha kell valami segítség.
- Rendben. De szerintem egy kiadós alvás helyre fog tenni. – adtam nekik egy-egy gyors puszit és ölelést, miközben könnyek szöktek a szemembe. Ki tudta akkor, hogy látom-e még őket valaha? – Jó Éjt! – búcsúztam el tőlük és becsuktam az ajtót. Majd lerogytam a földre.
|