Az órák csendben és sötétben teltek. Világítás nem volt ebben a kamra félében, vagy csak kívülről lehetett felkapcsolni. Szédelegve átvizsgáltam minden kis rést, kerestem ablakot vagy bármi menekülési eszközt. De nem találtam semmit. A zárat sem lehetett megpiszkálni, mivel mágneskártyával működött. Nem mintha értettem volna hozzá.

Fáradtan rogytam le egy kartonpapírra. Elkezdtem magamban sírdogálni, a könnyek végigfolytak az arcomon. Közben a folyamatosan rugdosódó babákat simogattam a pocakomon keresztül, és olyanokat mondtam nekik, hogy:

-          Ne féljetek, minden rendben lesz. Ki fogunk jutni! És apának sem lesz semmi baja! – de hogy hihették volna el ezt nekem, ha magam sem hittem benne?

Szóval ugyanúgy rugdostak tovább, én pedig sírtam. Mást tényleg nem tudtam tenni. Bár egyszer felpattantam és nekiestem az ajtónak. Dörömböltem rajta, kiabáltam, de teljesen felesleges volt. Sírva vánszorogtam vissza a kartonomra és eluralkodott rajtam az őrület. Beletéptem a hajamba, a körmeimet belevájtam a karomba. Téptem és szaggattam a ruháimat, az öklömmel csapkodtam a földet.

Nagyon féltettem a kicsinyeimet! És Fernandot! Egyiküket sem akartam elveszíteni, de úgy állt a helyzet, hogy eddig mindenem megvolt, ezután semmim se lesz, amiért élhetnék! Rettegtem, hogy elvesztem a családom! Nem utolsó sorban pedig a nemi erőszaktól is féltem. Eddig Fernando volt az egyetlen férfi az életemben, de ő hihetetlenül gyengéd volt, még a szenvedély hevében is vigyázott rám!

Most pedig odalöknének egy olyan férfinak, aki kiveri belőlem a gyerekeket? Ebbe majdnem beleőrültem!

De hirtelen minden érzés elszállt belőlem. Nem bírtam tovább ezt az őrjöngést. A gyerekeknek a lehető legtovább van szükségük az anyjukra, így megpróbáltam visszafogni magam.

Egy kis higgadtságot erőltettem magamra és próbáltam átgondolni a történteket. Miután Kimiék távoztak 20 perc sem telt és már itt lent voltam. Ez alatt az idő alatt egy mentőakciót nem lehet megszervezni. Főleg úgy nem, hogyha össze kell trombitálni a csapatot, vagy, még ha a biztonságiaknak is szólnak, akkor is van egy procedúra a cselekvésre.

Ránk nem törhették az ajtót, mert nem tudhatták, Jenni hogyan fog reagálni, lő-e vagy sem? Nem tudták, hogy helyezkedünk el a szobában, semmi infójuk nem volt rólunk.

Még ha Fernandot sikerül is épségben kiszabadítaniuk, azt hihették, hogy engem már ahhoz a titokzatos, barbár sejkhez küldött el az a kis ribanc. Ohh, ott, abban a pillanatban puszta kézzel meg tudtam volna ölni!!!

Szóval ha elkezdenek keresni, azt egyáltalán nem a szállodában fogják elkezdeni, hanem a környező utakon, épületekben… Ezt a helységet, meg ha tényleg kéthetente keresik fel…. Addigra simán éhen halok, illetve kiszáradok.

Így okoskodtam ott nagy magányomban. Miután ebbe belefáradtam és a könnyeim is elfogytak, elnyomott az álom. Reméltem, hogy mire felébredek ennek az egész rémálomnak vége.

Sajnos a kívánságom nem teljesült. Mikor felébredtem, még mindig ugyanott, ugyanolyan sötétben feküdtem. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, nem tudtam, hogy hány órája lehettem már ott, de nagyon, nagyon soknak éreztem.

Egyre jobban belefásultam abba a kilátástalan helyzetbe. Kezdtem elveszíteni az életkedvemet, feladtam az egészet. A földön tapogatózni kezdtem és akkor úgy gondoltam, hogy szerencsémre, találtam egy élesebb üvegdarabot.

Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen azzal az üvegdarabbal… Nem akartam, hogy átadjanak annak a perverz gyilkosnak és a remény, hogy megtalálnak és kiszabadítanak, egyre kisebb lett.

Így először csak egy kisebb vágást ejtettem a csuklómon. Utána egy nagyobbat. Éreztem, ahogy kiserken a vérem. Akkor kulcs fordult a zárban! Abban a pillanatban visszatért belém az élet, az üveget a sarokba hajítottam, és reménykedve fordultam az ajtó felé!

Amikor viszont kinyílt az ajtó, csalódnom kellett. Jenni volt ott, egy ismeretlen férfival. Az rögtön látta, hogy felvágtam az egyik eret magamon és hozzám rohant. Felpofozott és betekerte egy zsebkendővel a csuklóm, próbálta elállítani a vérzést.

-          Te hülye kis szuka! – sziszegte a sötétben, miközben Jenni eszelősen vigyorgott. – Most szépen visszamegyünk a lakosztályotokba, Abdul sejk ott vár rád. Ha még egy ilyen akciót meglátok tőled, felszólok az embereimnek, hogy nyírják ki a férjedet! MEGÉRTETTED? – rázott meg kíméletlenül. Csendben sírdogálva bólintottam. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy legalább pár percre újra láthatom a szerelmemet. Elindultunk.