Életem egyik leghosszabb útja volt az, legalábbis lelkileg, amíg felértünk a szobánkba. Egyáltalán nem tetszett az a férfi, aki akkor éppen fogva tartott. Nagyon erősen szorította a karomat, és ha lassan mentem, akkor cibált.

Nem a lifttel mentünk fel az 5. emeletre, hanem a személyzeti lépcsőn, gyalog. Ez, az én állapotomban kissé megterhelő volt, ráadásul egy árva lélek sem járt erre.

Menet közben egyre csak Fernando járt az eszemben. Reméltem, hogy semmi gonosz dolgot nem műveltek vele, bár ebben igencsak kételkedtem.

A szívem már a torkomban dobogott, amikor beléptünk a lakosztályba. Egyszeriben hihetetlen nyugalom szállt meg, mert láttam, hogy Fernando teljesen ép és egészséges, egy karcolás sincsen rajta!

Az agyam többi része csak ezután kezdte el felfogni a szoba további „vendégeit”. Ott volt egy hihetetlenül hájas és hihetetlenül gazdag sejk, akinek éppen egy biztonságis és Kimi szorongatta a torkát illetve tartotta féken. Mögöttünk pedig megjelent az arab rendőrség, valamint Flavio, Heikki, Rami, Rob, Sebi, Atte és Mark. Úgyhogy felsorakozott mindenki.

A ráncigálós férfi a másodperc egy törtrésze alatt átkarolt hátulról és egy kést szorított a hasamhoz. Fer megindult felé.

-          Fernando drágám! Elfelejtetted, hogy nálam pisztoly van? – tartotta a fejemhez a stukkert.

-          Hölgyem. Nálam is van egy pisztoly. – jegyezte meg az egyik rendőr és a gerincébe nyomta a pisztoly csövét. Erre Jenni kiejtette a kezéből a sajátját, ami a földre esett.

Ezután felpörögtek az események. A ráncigálós miközben engem szorosan tartott, lehajolt Jenni fegyveréért a földre. Nando szélvészként száguldott felénk, engem elrántott a pasi karmaiból és hátrébb lökött. Kimi kapott el és tartott meg a karjaiban, hiszen az én lábaim annyira remegtek, hogy nem tudtam volna megállni rajtuk.

Megbabonázva meredtünk a két férfira, akik a pisztolyért harcoltak, és akik közül az egyik az én férjem volt. A rendőrök nem mertek közbeavatkozni, mert féltek, hogy elsül a pisztoly, ezért se szétválasztani, se a ráncigálósba belelőni nem mertek.

Közben lekarültek a földre, mivel Fer egy gyönyörű jobb horoggal leterítette a fogva tartómat, de az magával rántotta. Ekkor dördült el a pisztoly.

Rémülten mélyesztettem a körmeimet Kimi karjaiba, aki erre meg sem rezzent. Ő is a földön egyre jobban terjedő vértócsára szegezte a tekintetét, ugyanúgy, ahogy én. Hiába tartott az Iceman, térdre estem és kitört belőlem a zokogás.

Akkor Fernando felállt. Tiszta vér volt a pólója! Imbolyogva felém kezdett közeledni, majd pontosan velem szemben esett térdre ő is. Mosolygott rám, majd levette a pólóját, ezt még könnyeim záporán át is láttam. A felsőtestén egyetlen karcolás sem volt! Hozzám hajolt és a karjaiba zárt. A fülembe suttogta.

-          Nyugodj meg Kincsem! Az nem az én vérem volt! – mindenki egyszerre fújta ki a levegőt és könnyebbült meg. Majd neki is eleredtek a könnyei. Együtt sírtunk végtelen sok időn át.

Kis idő után átvittek minket egy másik lakosztályba, ahol szerencsére egy rövid időre magunkra hagytak minket. Percekig csak öleltük egymást, szinte el sem hittük, hogy túléltük ezt az estét.

-          Mik ezek a karmolásnyomok rajtad? És ezek a vágások a csuklódon? Jenni volt vagy az a másik hapsi? – kérdezte feltámadó dühvel Fernando. Lobogott a tekintetében az indulat. Egészen megijedtem tőle. Nem tudtam mit fog szólni hozzá, ha elmondom, én voltam. Megráztam a fejem. – Hát akkor ki volt? Ugye nem…? Nem erőszakoltak meg? – kérdezte egészen halkan.

-          Nem. Ezeket én okoztam magamnak. – suttogtam és újrakezdtem a bőgést.

-          Miért? – tette fel csöndesen a kérdést.

-          Mert teljesen kétségbe voltam esve. Egyedül voltam egy sötét lyukban. Féltem, hogy odaadnak annak a sejknek vagy kinek. Azt pedig nem akartam. Rettegtem. – nyüszítettem fel. – Nem hittem, hogy túléljük az éjszakát. Attól a ráncigálóstól csak pár pofont kaptam, semmi mást.

-          Csak pár pofont? – csattant fel. – Ezt nem mondhatod ilyen nyugodtan! Ide figyelj Kicsi Lány! – kezdte ellágyuló hangon. – Soha, érted? SOHA ne merd feladni!! Amíg én élek vigyázni fogok rád és a gyerekeinkre, a családunkra! SOHA NE VESZÍTSD EL A REMÉNYT! Bízz bennem és abban is, hogy minden helyzetből ki tudunk kerülni győztesen! Érted? Ketten együtt mindent legyőzünk! SZERETLEK! Te vagy az életem értelme! Ha most sikerült volna a kísérleted…. – itt elakadt a szava. – Nem éltem volna túl. Egyből mentem volna utánatok! Soha ne merészelj így elhagyni engem! Érted? SOHA! – megrázott egy kicsit, majd belőle is kitört a zokogás.

-          Értem! – válaszoltam neki szipogva. – Bocsáss meg! Hülye voltam!

-          Igen, az voltál! – felelte könnyes szemekkel és arccal. – De az én kis hülyém! Szeretlek Kicsim! – ölelt magához újra és zárt a számomra biztonságot jelentő karjaiba. Szorosan tartott és ez jól esett. Hallgattam a szívdobogását….