27. rész

  2010.02.03. 15:28

Szeptember volt, az évszakhoz képest meglehetősen hideg napnak ígérkezett, a nap vastag szürke esőfelhőkön át sütött de nem melegítette fel a vidéket. Egy férfi sétált végig a bekötő úton bézsszínű feltűrt ingbe, kezén és alkarján a börtönviseltség nyomai látszottak. Másképp pedig nagyon jóképű sötét hajú férfi volt.
Alejandra vastag bőr dzsekiben csutakolta a lovait az istállóba, rengeteg ideje volt még, hiszen még csak reggel kilenc óra volt, arra gondolt hogy Danicáról lassan leveszik a gipszet és visszajön ő pedig mehet vissza az unalmas tesztpilótai álláshoz. - Az egész csak egy álom volt néhány futam erejéig semmi más. - gondolta majd megpaskolta szürke lova hátsó felét és ráadta a takarót majd kiment az istállóból. Nico megígérte hogy meglátogatja Alejandrát mivel kihagyta a születésnapját. Nem akarta szalmás hajjal meg kéményseprős csukában fogadni így jobbnak látta hogy minél előbb átöltözzön. Lassan mászott felfelé a lépcsőn még jobb híján aludt pedig már elkezdte hajnalban kitakarítani a lovai istállóját, és most semmi másra nem vágyott jobban mint hogy ledőljön és aludjon még.
- Mi jöhet még? - kérdezte Alejandra kinek a dupla állással dupla terhei voltak, néha komolyan azt hitte hogy végkimerültségében meghal. Az elmúlt hetek rendkívül leterhelték pedig azt hitte ő aztán sosem fog kimerülni. Felvonszolta magát a szobájába és ledőlt az ágyba, majd gyorsan felrázta magát, és felvett egy farmert amin nem volt annyi lyuk és egy citromszínű felsőt, összefogta a haját és ki húzgálta a fülbevalóira tekeredett hajszálakat.
- Hahó. - hallatszott a földszintről.
- Pillanat! - ordított le Alejandra és ledübögött a vékony lépcsőkön, - Szia Nico de jó hogy itt vagy! - mondta majd átölelte barátját.
- Hát igen. Szerintem is jó hogy itt vagyok bár kicsit rossz az idő. Ja igen jut eszembe, miért lógnak állandóan itt nálad a barátaid? Sophia Angliában lakik nem? Mégis állandó jelleggel itt lebzsel.
- Szeretem magam mellett tudni akiket szeretek.
- Ó akkor én előkelő helyen állok hogy ha sokat vagyok itt nálad!
- Hát mondhatjuk így is. - mondta Alejandra miközben, leültek a kanapéra.
- Nézd az első újság ami csak jót ír rólad. - mondta majd átadta a napilapot aminek a címlapján Alejandra volt látható amint éppen versenyre készülődött.

" Fernando Alonso emberére akadt, Alejandra Cravanosának most van mire büszkének lennie számos csapattársnak nem sikerült felvennie Alonsóval a versenyt de Cravanosának elsőként sikerült. "

Állt a címlapon nagy sárga betűkkel, egészen elképesztő volt a cikk csak Alejandrát dicsérte, először, nem írták hozzá hogy még továbbra is tahó, és érzéketlen.
- Ezt el kell raknom az emlékes dobozomba.
- Az meg micsoda? - kérdezett vissza Nico
- Emlékes doboz, mindent ami emlékeztet valamire elrakom bele. Várj mindjárt megmutatom. - mondta Alejandra majd gyorsan felrohant a lépcsőn és egy nagy dobozzal tért vissza. - Nézd ez az első overallom, ezen a képen egy lóval vagyok lefotózva azt hiszem valami versenyt nyertem meg, egy patkó, egy sisak, egy sisakrostély, ó és az az a cikk ami arról szól hogy megvertem egy paparazzót. - mutatta a két éves napilapot ahol Alejandra volt lefotózva ahogy egy paprazzót rángat.
- Itt milyen rövid hajad volt. Miért? És hogy lett ilyen hosszú.
- Először is mert két év alatt nőtt ilyenre másrészt pedig egyszer korallpirosra festettem a hajam majd meg vártam hogy le nőljön valamennyire és levágattam ilyen vállig érőre.
- Furcsa. De így tökre aranyos vagy olyan kislányos.
- Köszi. - mondta majd belepakolta a dolgokat a dobozba de egy képet kifelejtett.
- Ezen a képen ki van? - kérdezte Nico és Alejandra szinte megérezte hogy melyik képet hagyta ott.
- Az apám. - mondta majd sietve felment és elrakta a dobozt és ezalatt Nico hosszan tanulmányozta a képet, tényleg hasonlítottak egymásra.
- Hasonlítotok. Biztosan büszke most rád. - mondta Nico majd mikor Alejandrára nézett látta hogy valami rossz dologba nyúlt bele.
- Biztosan, ha van menny akkor biztosan.
- Meghalt?
- Árva gyerek vagyok. - mondta Alejandra és leült Nico mellé.
- És az édesanyád?
- Ő maga adott árva házba. Amikor apa meghalt a húgommal kiutazott az országból és engem meg itt hagyott. De nem is baj. Mindig utálta apát én meg apás gyerek voltam. Tudod Nico annyira gyűlölöm az anyám hogy az már néha nekem fáj. - ölelte át Nicot
- Értelek. - mondta együtt érzőn, hirtelen a csengő sípolása törte meg a meghitt hangulatot.
- Kinyitom. - mondta Alejandra és kibontakozott Nico öleléséből. Oda sétált az ajtóhoz majd elfordította a kulcsot ami ott lógott a zárban és szélesre tárta az ajtót. Felpillantott majd azt hitte megáll a szíve, egy negyvenes évei közepén járó férfi állt előtte.
- Szia Alejandra. - köszönt neki úgy a férfi mintha már nagyon régen ismernék egymást.
- Ö..ö.. jó napot. - dadogott furán valahonnan rettentő ismerősnek tűnt a férfi.
- Milyen szép lány lettél.
- Ismert, kiskoromban? - kérdezett vissza Alejandra
- Hát persze. Mond csak elmentél apád temetésére?
- Álljunk meg? Ki maga hogy csak ide jön és kérdezősködik. - nyitotta ki a száját bátran Alejandra, Nico pedig csendesen figyelt a kanapéról.
- Elmentél-e az apád temetésére. - kérdezte újra az idegen
- Nem engedtek el! - emelte fel a hangját Alejandra
- Hát persze hogy nem. Mert az apád nem halott. Az apád él. - mondta a férfi aki belenézett Alejandra szemébe, két ugyan olyan zöld szempár találkozott.
- Nem. De a sír. - akadt el a szó Alejandra szájában.
- Igen a személyiségem meghalt azt akit Alberto Jans Cravanosának ismertél itt áll előtted de ezt a személyiséget eltörölték mintha meghaltam volna, börtönben voltam és még most is ott vagyok.
- Apa! Ó Istenem mond hogy ez nem velem történik. Mond hogy ne éltem tizenkét évig hazugságban. - mondta Alejandra majd az apja karjaiba vetette magát, ölelése szoros volt és ugyan olyan mint régen, semmi kétség ez az ő apja volt.
- Alejandra, azért kerültem börtönbe mert az anyád feljelentett hogy erőszakoskodtam vele, hogy többször megvertem és megaláztam hogy éveken keresztül kicsináltam. És sikerült bebizonyítania egy nappal a baleset előtt, a nagyszüleid tényleg meghaltak de én nem, börtönben voltam. És te azt hitted nem élek. Ó kis lányom nem hiszed el hogy mennyire hiányoztál. Hogy nem voltam ott melletted. Hogy árva házban voltál. Minden versenyedet végig izgultam és hihetetlenül büszke voltam rád hogy mégsem hátráltál meg a versenyzéstől. De nem lehetek veled most sem holnap vissza megyek a börtönbe. De jó hogy láttalak kincsem.
- Hiányoztál! - fogta szorosan apját mintha soha nem akarná elengedni.
- Te is nekem de most mennem kell. Ígérem meglátogatlak amint tudlak. És elmondom a egészet ha lesz időm de most nincs időm. De látnom kellett téged. Viszlát Alejandra. - mondta majd kiment az ajtón, Alejandra csak némán állt néhány pillanatig, majd felfogta az imént történteket és térdre esett és hangosan zokogni kezdett.
- Nem igaz nem nem. - rázta a fejét miközben zokogott. Nem emlékezett rá hogy sír-e azóta ennyire mióta elveszítette az apját, vagyis csak hitte hogy elvesztette. Nico odatérdelt mellé majd átölelte a síró lányt, így ültek még jó néhány percig.