Péntek óta felpörögtek az események. Kimit és engem is kórházba vittek, de reggel elhagyhattuk a létesítményt. Tudtam, hogy valamikor beszélnünk kell, de akkora volt a felhajtás, hogy még levegőt venni sem volt időnk. Kimi a világbajnokság megnyerése előtt állt és nem akartam, hogy ez a dolog az útjába álljon. Gépiesen viselkedtünk egész nap. Mindenki minket bámult, velünk akart beszélni, sajnáltak minket. Már dél fele járt az idő, mikor sírva rohantam a mérnököknek fenntartót irodába. Majdnem megfulladtam már kint. Tíz perc bőgés után összeszedtem magam és mentem a megbeszélésre. Kimi pocsékul teljesített az időmérőn, a 17. helyről fog rajtolni. Egy igen jó versenytaktikát találtunk ki neki, amivel pontot tud szerezni. Öt pont bőven elég neki, hogy magabiztosan nyerje meg a címet.

Este korán lefeküdtem, mert tudtam, hogy a holnapi nap hosszú és fárasztó lesz. Kimi, mint az elmúlt két napban, most sem aludt velem. Ez valahol fejt, de megértettem, hogy időre van szüksége. Közben eszembe jutottak Krisztián utolsó szavai, hogy ő az apám. Ez sokkolt akkor és még most sem tudom felfogni, hogy nem Máté az apám és, hogy ennyi ideig titkolta ezt anya. Vajon, ha ez nincs, megtudom valaha, hogy mi is az igazság?? Persze anya próbálta magyarázni, de nem igen hatott meg engem. Csak az járt a fejemben, hogy hazudtak ennyi időn át és ez fájt nekem. Hazugság volt az egész életem. Most már teljesen ki voltam készülve, azt sem tudtam, hogy ki vagyok.

A sírással küszködtem, ahogy feküdtem az ágyon és a sötétbe meredtem. Szükségem lett volna valakire, akiben bízhatok, aki megért engem. Kimire gondoltam. Igaz, hogy volt egy kis megrendülés a bizalmamban a Roosa-val történtek miatt, de ez már oly rég volt. Azt hiszem ő volt az egyetlen, akire most szükségem volt, és akinek a közelségét el tudtam viselni.

Ahogy ezeket kigondoltam, mintha kopogtak volna az ajtón. Felkaptam a fejem, és vártam, hogy megismétlődjön a hang. Megint hallottam a kopogást. Felkeltem, magamra kaptam a köntösömet, és ajtót nyitottam. Csodálkozásom az arcomra is kiült, így egy ideig csak csodálkozó tekintettel néztük egymást Kimivel.

-          Kimi? –kérdeztem félénken.

-          Igen. –válaszolta lehajtott fejjel.

Nem tudtam mit mondhatnék ebben a pillanatban neki. Végül ő szólalt meg.

-          Sajnálom... mindent sajnálok. Sajnálom, hogy nem bíztam a szerelmedben! Sajnálom, hogy miattam kellett ezeken a szörnyűségeken keresztülmenned. – Kimiből csak úgy áradt a szó.

-          Inkább bent kéne megbeszélnünk ezeket. - ajánlottam, mikor egy pillanatra elhallgatott.

Értetlenül nézett rám. Majd ő is egyet értett ezzel. Becsuktam mögötte az ajtót. A szobában sötét volt. Megkerestem a kezét és magam után húztam. Leültünk az ágyra. Fel akartam kapcsolni az éjjeli lámpát, de ő elkapta a karom, és magához húzott. Szorosan ölelt magához, ami szinte már fájt, de jólesett nagyon. Belefúrtam az arcom a pólójába, és beszívtam az illatát. Már nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Halkan sírni kezdtem. Ő gyengéden simogatta a hátam. Próbáltam abbahagyni a sírást, de még percekig nem ment. Végül mikor már megnyugodtam egy kicsit felemeltem a fejem és felnéztem rá. Az ablakon beszűrődő holdvilágban láttam az arcát. Szomorúnak tűnt. Bármi is történt nem tudtam rá haragudni. Hisz egy cselszövés áldozata lett, és ha én nem lettem volna egy miniszterelnök lánya, zűrös családi múlttal, akkor sose raboltak volna el engem majd Kimit se.

-          Te ne haragudj rám!- kértem miközben végigsimítottam az arcát.

Fürkészve nézett a szemembe. Folytattam, és elmondtam neki, amiket az előbb megfogalmaztam magamban.

-          Akkor senki sem hibás?- kérdezte végül naivan Kimi. – Szóval csak a körülmények áldozatai lettünk?

-          Így igaz. - jelentettem ki és halványan elmosolyodtam.

Kimi újra átölelt. De már nem csak ölelt, hanem simogatott, cirógatott és csókokkal borított el. Hátradőltem az ágyon és hagytam, hogy kényeztessen. Hírtelen abbamaradt minden és komolyan nézett rám.

-          Szeretlek Forrás Barbara!- jelentette ki.

-          Én is szeretlek Kimi Mattias Räikkönen!- válaszoltam megkönnyebbülten.

Lágyan és gyengéden csókoltuk meg egymást, majd mellém feküdt és én a mellkasára hajtottam a fejem. Így nyomott el minket az álom.

Reggel boldogan és fülig érő szájjal keltem. Gyorsan összepakoltunk, reggeliztünk és mentünk is ki a pályára. Innentől nem volt megállás. A tömeg hömpölygött a bokszutcában, mindenki találgatott, hogy Kiminek sikerül e megnyerni a címet. Én Stefanonál voltam, Kimi versenyzői parádén. Vége után elkezdett készülődni.

-          Kicsim, minden rendben lesz! Megnyered! Veled leszek! Ketten jók vagyunk! – megsimítottam az arcát.

-          Tudom, de kicsit félek…

-          Én is, de ez természetes! – megcsókoltam. Elkapott minket a hév, és ha Mark nem jön, biztosan nem állunk meg ennyinél.

-          De fiatalok, ez ráér este is! – mondta mosolyogva. Mi piros arccal, kézen fogva mentünk a garázsba. Még egyszer átbeszéltünk mindent, majd kigördült idén utoljára a pályára. Én elmentem ellenőrizni mindent, majd a rajtrácsra baktattam. Utoljára mindenen végig mentünk, majd megcsókoltam és kezdetét vette az év utolsó futama, a mindent eldöntő.

-         Találkozunk a célba, bajnok! – és megkocogtattam a sisakját. Felültem a helyemre, majd lélegzetvisszafojtva vártam a piros lámpák kialvását. Kimi nagyon szépen rajtolt és már a 13. helyen van. Négy kör után már tízen belül. Itt autózott az első kerékcseréjéig. A kiállás után visszaesett, de neki többször nem kell kijönnie, így innentől övé volt a pálya. Szinte szárnyalt, nem ismert lehetetlent. Körről körre jött föl és 10 körrel a vége előtt már a negyedik helyen állt.

-         Okés, eddig nagyon jó, de kérlek, kíméled a gumijaidat! Még kilenc kör vissza van, és ha így gyilkolod, nem garantálom, hogy kibírják. – szóltam rá rádión.

-         Okés, vettem. De dobogóra akarok állni és fogok is!- mondta mintsem törődve az utasítással és célba is vette Hamiltont, aki két másodpercen belül volt. Próbáltam még hanti rá, de semmi.

-         Hagyd, kibírják a kerekek… reméljük… - mondta Stefano. És így is lett, másfél kör alatt Kimi befogta Lewist és körbeautózta az angolt.

-         Kimi, most már én mondom, hogy elég! Dobogón vagy, mellé világbajnok is, ergo tessék behozni itt a kocsit! – szólt rá erélyesebben Stefano.

-         Rendben. – hangzott a tömör válasz. Utolsó kör. Ekkor már tudtuk, hogy megvan. Egy emberként álltuk és néztük, ahogy Kimi az utolsó métereket teszi meg és áthalad a célon és világbajnok lesz.

-         BAJNOK VAGY SZERELMEM! – ennyit mondtam, eldobtam a fejhallgatómat és rohantam a parc fermé felé. Amint kiszállt már a nyakába ugrottam. Persze nem sokáig élvezhettük ezt, mert jött az eredményhirdetés és az interjúk. Leintés után vagy negyven perccel jött vissza Kimi a csapathoz. Nekem is volt pár interjúm, de már alig vártam, hogy vele lehessek. A csapat bulizott és ünnepelték Kimit. Én is elengedtem magam és velük ünnepeltem. Közben Charlie és Kata is előkerültek. Hajnalig tartott az ereszd el a hajam, majd Kimivel egy, a városban található parkba mentünk. Itt vártuk meg a reggelt. Boldogok és felszabadultak voltunk. A veszély elmúlt, kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy Máté nem az apám és Krisztián volt az. Fájt, hogy eddig ezt nem tudtam, de most már nem lehet mit tenni. Anya elmesélt róla mindent. Nem volt jó ember, de az apám volt. De ezen túl is Mátét fogom tekinteni apámnak, ezt eldöntöttem.

Közben kivilágosodott. Kimi letett az öléből és felállt nyújtózni egyet. Én csak néztem a fákat és a madarakat, hallgattam az éledező várost.

-          Barbi?

-          Igen?- néztem rá.

-          Forrás Barbara hozzám jössz feleségül? – néztem a szemeibe és elsírtam magam. Habozás nélkül mondtam ki.

-          IGEN! IGEN! – majd felálltam és a nyakába ugrottam és szenvedélyesen megcsókoltam. Határtalanul boldog voltam. Titkon mindig is erre vágytam, hogy Kimi felesége legyek. Felkapott és megpörgetett a levegőben többször is.

-          Köszönöm! Szeretlek és boldoggá foglak tenni! – mondta, majd leülte a padra engem pedig az ölőbe húzott. – Döntöttem. – jelentette ki határozottan, én pedig felhúzott szemöldökkel néztem rá.

-          Abbahagyom a versenyzést. Már elértem mindent. Világbajnok vagyok, sikeres, elismert. Van egy csodálatos mennyasszonyom, akit imádok és mindennél jobban szeretek. Kell ennél több? – nem válaszoltam neki, mert tudtam, hogy igaza van. Annyi szörnyűségen és megpróbáltatáson mentünk át, hogy ez jár nekünk. A tökéletes boldogság.

-          Én, támogatlak mindenben.

-          Köszönöm. - majd megcsókolt és élveztük a kellemes hűs szellőt.