Pontosan emlékszem arra a napra. Jégkori után értem haza, és a levél már az asztalon várt. Gombóccal a torkomban nyitottam ki, bár hirtelen legszívesebben elégettem volna. Zoliéknak kellett figyelmeztetniük, hogy megbánnám, ha nem nézném meg, és, hogy bármi áll benne, ugyanúgy a lányuk maradok.

Remegő kezekkel téptem szét a borítékot, a levél olvasása után pedig le kellett ülnöm. Ez valami rossz vicc. Elcserélték a dolgokat. Csak álmodom. Efféle gondolatok kavarogtak bennem. Hogy én? Hogy az Ő rokona? Az lehetetlen! De mégis. A vérteszt bizonyítja. Csak tudnám, hogy szereztek tőle vért? Újra kellett olvasnom a papírt.

De még most se hiszem el, hogy itt állok a háza előtt. Zoli csengetett, én mozdulni se bírok. Jó, hogy nem előttem áll, különben megfordulnék, és elrohannék. Jól tesszük? Vagy inkább ide se kellett volna jönnünk? De Zolinak igaza volt, joga van tudni, hogy az unokahúga él, és soha nem bocsátanám meg magamnak, ha elmenekülnék.  Unokahúg. Meg kell szoknom. Már persze csak akkor, ha beenged, ha elmondjuk, utána nem röhög körbe, és zavar el, vagy hívja a rendőrséget, esetleg a diliházat, végül pedig tartani akarja majd a kapcsolatot. Igen, mindennek meg kell előttem történnie. Egy csomó ’ha’. Utána lehet rá gondom, hogy megszokjam az unokahúg-nagybáty viszonyt.

Úristen, hányingerem van. Pisilnem kell. Szédülök, fázok, remegek. Beteg vagyok, Zoli menjünk innen! Nem akarom! El akarok menni! Ez az! Megfordulok, és elmegyek! Elfutok, mint valami gyáva nyúl! Ó, ne! Késő! Nyílik az ajtó. Ott áll. Kíváncsian néz rám. Tényleg Ő az! Életnagyságban!

Meg kellene szólalnom. Ehelyett sikerül megköszörülnöm a torkom. Hát, már ez is valami. Nagyon ciki, bár elsüllyednék!

— Hello! – Ő szólal meg. Nyilván már unja a várakozást. Istenem, segíts!

— Öhm… Jó napot! – szólalok meg végre Ráadásul angolul. Van isten! De most mit mondjak? Nem rohanhatom le, hogy ’csá, én vagyok a halottnak hitt unokahúgod.’

— Én… A. J. Károlyi vagyok, és… - elakadtam. Vége, game over. Lemerült az aksi, kikapcsoltam, kihúzták a vezetéket. Itt fogok állni, némán, míg rám nem csukja az ajtót. Irtó ciki.

— Zoltán Károlyi. Esetleg bemehetnénk? Azt hiszem, beszélnünk kellene.

Uh, tényleg, Apa is itt van! Tökre elfelejtettem. Mellém lép, még kezet is fognak (!), majd, miután befejezi a mondandóját, rám néz. Én vissza. Tudom, mit lát. Riadt-őzike szemek.

— Jöjjenek be. Miben segíthetek? – behív minket. Cipő le, átmegyünk a nappaliba. Körbe-körbe forgolódok, de semmit sem jegyzek meg. Nem lesz otthon ház-élménybeszámoló. Egy dohányzóasztal két oldalára ülünk. Ő fotelben, mi szemben, kanapén. Ők viszonylag kényelmesen és lazán, én, mint a cövek. Nagyon gáz lenne, ha elájulnék?

— Rögtön a tárgyra térek – kezd bele Zoli. Úgy tűnik, rájött, hogy használhatatlan vagyok. Oltári szerencse, hogy itt van! – A neveltlányomat 15 éve fogadtuk örökbe. Két éves volt, amikor Magyarországon a szüleivel autóbalesetet szenvedtek. Minden a felismerhetetlenségig roncsolódott, csak az akkor csöpp gyermek élte túl egy karcolás nélkül. Senki nem jelentkezett, hogy ismerte volna a családot, így az ügy akkor annyiban maradt. Viszont egy éve ismét kutatni kezdtünk, ennek eredményeképp vagyunk itt. Úgy tudom, Önnek ’94 májusában tűnt el a fivére, és a családja. Viszont most nagyon úgy tűnik, hogy az unokahúgát visszakaphatja – nézett a végén rám. Hagytuk, hadd eméssze meg a dolgot.

— Ön azt állítja, hogy ez a lány az unokahúgom?

— Ezek szerint igen – szólaltam meg végre én is, és nyújtottam át a kezemben szorongatott papírokat, lesütött szemmel. Bizonyára vörös is vagyok. Miért kellett nekem ennyire zavarba jönnöm a jelenlététől? Szó nélkül vette át, és kezdte el olvasni az iratokat, én pedig alig vártam, hogy végre megszólaljon.

— Nem pénzért, vagy valami hasonló miatt vagyok itt, csak szerettem volna többet tudni a vér szerinti családomról, és esetleg megismerni őket, de persze, megértem, ha nem kíván többet találkozni velem! Elhiheti, hogy nekem is nagyon furcsa a helyzet! – muszáj volt elmondanom neki, hogy nem akarom magam ráerőltetni. Nekem is annyira hihetetlen ez az egész.

— És csalódtál az eredményben? – nézett végül rám, mire elvörösödtem.

— Nem, egyáltalán nem! Álmomban sem jutott ilyesmi az eszembe, abban sem mertem hinni, hogy lesz konkrét eredmény.

— Tehát hisz nekünk?

— Az iratok hitelesek. És nem tartom valószínűnek, hogy valaki így próbáljon a közelembe férkőzni. Pláne nem egy 17 éves lány. Csak azt nem tudom, hogy kerültek George-ék Magyarországra – adta vissza a papírokat.

— Nem tudott az utazásukról?

— Sem én, sem a szüleink. Svájcról volt szó, erre jól emlékszem.

Svájc? Wow!

— Nos, ez valószínűleg már sosem fog kiderülni.

— Igen. De talán már nem is fontos. Azért örülök, hogy Jaz rávette magát, hogy eljöjjön – Úristen! – Furcsa szituáció. Nem ismerem az unokahúgom. De ezen változtathatnánk. Mit szólsz?

Ezt most komolyan gondolja?! Istenem, ezt el sem hiszem! Ekkora mákot!

— Naná! De nem pénzre vagy hírnévre hajtok, komolyan! – hadartam. Meg kellett értenie!

— Hé, nyugi! Elhiszem! – elmosolyodott (!!!). – Akkor, holnap találkozhatnánk?

Hát lehet egy ilyen ajánlatra nemet mondani?