Másnap nem siettem el sem az ébredést, sem a kelést. Kopogásra nyitottam ki a szemem, és az ajtóban Zolit láttam meg.

— Jó reggelt!

— Neked is! – pislogtam nagyokat, és egy ásítás kíséretében felültem. – Hány óra?

— Kilenc múlt. Gondoltam, megkérdem, mi a terved a délelőttre.

— Hát… fogalmam sincs. Ötlet? – úgy gondoltam, van valami, ha már megkérdezte.

— Esetleg megnézhetnénk a Katedrálist. Utána egy ebéd, és mehetnél Jensonhöz. Mit szólsz?

— Azt, hogy benne vagyok! – rúgtam le magamról a takarót. Zoli visszament a saját szobájába, így én is nyugodtan el tudtam készülni. Fél óra múlva már a kulcsokat adtuk le a recepción, és indultunk a neoromán stílusú épületbe. Kényelmes sportcipőt viseltem, farmert, egy fehér, vékony anyagú garbót, felette egy piros, nagy nyakú és ujjatlan felsővel. Ehhez a fehér kabát, és táska, a hajamat pedig egyszerűen leengedtem

A délelőtt eltelt a Katedrálisban való barangolással, egy órakor pedig beültünk egy étterembe, ahol gyümölcslevest és halrudacskákat kértem, köretnek pedig sült krumplit. Ezek után találkoztam Jensonnel. Egy kedves kis cukrászdába ültünk be, semmi giccs vagy ilyesmi. Meg is lepett, hogy Monacóhoz képest ennyire szerény, de pont ez fogott meg benne. Első pillantásra megszerettem. 4-5 fős asztalok, a falak mentén boxok, mi az egyik ilyenbe ültünk be. Leadtuk a rendeléseket (egy gyümölcsös-zselés süti, és egy lúdláb torta szelet), majd elkezdtük ott, ahol tegnap abbahagytuk.

— Szóval, kinek is szurkolsz? Elfelejtettem – váltott témát egyszercsak Jenson.

— Casillas és David Villa nagy kedvencem. Egyébként ügyes próbálkozás, de nem mondom meg! – vigyorogtam rá. – Egyébként a barátnőim szeretnének tőled egy-egy aláírást. Ha nem gond – vörösödtem el.

— Dehogyis! Ők legalább értékelnek. Mondd a nevüket!

— Kitti és Csenge – utóbbi nevét megmutattam. – Mi az, hogy értékelnek? Szerinted én megkerestelek volna, ha utálnálak, mint versenyzőt? – vigyorodtam el.

— Oh, ez kedves. Tessék – nyújtotta át a két autogramot. Egész szép írása van.

— Na, jó! Régen Schumi volt a nyerő. Zolival együtt nézzük a futamokat a mai napig. Sajnos még egyre sem jutottam el – jegyeztem meg minden hátsó szándék nélkül. Hirtelen eszembe sem jutott, hogy megkérjem, vagy kérdezzem. Erre azonban nem is volt szükség.

— Szeretnél?

— Viccelsz? Ki ne szeretne élőben látni egy futamot, vagy belesni a kulisszák mögé?

— Na, igen, igazad van. Márciusban tartjátok a születésnapod, ugye?

— Igen, 11-én, a baleset napján – bólintottam. – Elmondod, valójában mikor születtem?

— Január 3. Azon gondolkodtam, hogy el kellene mondanunk Anyuéknak is. Esetleg találkozhatnál is velük.

— Igen, biztosan kellene. Csak félek, hogy fogadnának.

— Nos, nem törnénk rájuk, mint te rám – mosolygott. Először megemlíteném, aztán jöhetne egy találkozó. Mondjuk az új évben, valamikor, két tesztem között. Mit szólsz?

— Azt hiszem, ez így jó ötlet. Csak ne erőltesd, kérlek!

— Nem fogom! Különben sem hiszem, hogy kellene.

— Talán…

— Holnap utaztok, ugye?

— Igen, így beszéltük Zolival.

— Leírnád az e-mail címed és a telefonszámod? Így tudnánk tartani a kapcsolatot, és tudok szólni.

— Persze! – azzal a táskámból toll és papír került az asztalra, gyorsan lekörmöltem az elérhetőségeket. A biztonság kedvéért Zoli számát is megadtam, aztán Jens felolvasta, hogy tudjuk, ha valamit nem tud kiolvasni. Szerencsére ilyen nem volt.

Még beszélgettünk, aztán fél 6 körül elbúcsúztunk, Jenson megígérte, hogy majd jelentkezik, jó utat kívánt, végül visszataxiztam a szállodába. Vacsora után kiszedtem a ruhát, amiben másnap haza szándékoztam menni, kint hagytam a pizsimet, és egyéb, még szükséges dolgaimat, és bevettem magam a fürdőbe. Fürdés és fogmosás után a tisztálkodási szereket is elraktam, legfelülre téve a fésűm, és bekapcsoltam a tévé. Az angol, francia illetve olasz adók közül az angol HBO-ra kapcsoltam, majd pár perc után egy szintén angol zenecsatornára, amin fogalmam sincs, mikor, aludtam el.

Másnap, mikor felébredtem, a tévé ki volt kapcsolva, valószínűleg Apa éjjel még bejött. Kitapogattam a telefonom, és bekapcsoltam. 8:19-et jelzett. Pár percnyi lustálkodás után felkeltem, és felöltöztem, illetve megfésülködtem, minden cuccomat elraktam, a táskában legfelül hagyva, amikre szükségem lehet, például egy plusz felsőt. Otthon jóval hidegebb van, mint itt. Ez után megágyaztam, hogy valamennyire rendet hagyjak magam után, és kiléptem az erkélyre, hogy búcsút mondhassak a gyönyörű, Monte Carlói kilátásnak. Kicsit szomorú voltam, hisz fogalmam sem volt, látom-e még valaha ezt a nyüzsgő és gyönyörű luxusvárost. Ugyanakkor jó lesz beszélgetni Anyával és a csajokkal.

— Jó reggelt, A. J.! Elkészültél? – hallottam mögülem Apa hangját.

— Szia! Pár percet még szeretnék kérni.

— Rendben, búcsúzkodj csak! Lent a reggelinél várlak, a bőröndöd leviszem – aztán Zoli megfordult, és kiment. Hallottam, ahogy kicipeli a cuccom, és becsukja az ajtót. Ez amolyan hagyomány volt már. Bárhová utaztunk nyaralni, hazaindulás előtt pár percig csendben figyeltem az épp aktuális tájat búcsúképp.

Mikor úgy éreztem, már teljesen magamba szívtam a látvány minden egyes pontját, sóhajtva fordultam meg. Vetettem egy utolsó pillantást a szobára, aztán becsuktam az ajtót, és zárásként lehúztam a kártyát. Megreggeliztünk, leadtuk a kulcsokat a recepción, és kijelentkeztünk, a hívott taxival pedig a reptérre mentünk. Háromnegyed tíz körül érkeztünk, a Ferihegyre tartó járat tíz óra öt perckor indult. A hátra levő időben Zoli kikérte az előre lefoglalt jegyeinket, a csomagokat pedig leadtuk. Vagy fel, ha úgy tetszik.

A hatalmas üvegablakban nézegettem magam, míg fel nem szállhattunk. Fekete, csőszárú farmer, lila velúr bokacsizma, és egy pink garbó. A karomra hajtva pedig a fehér, szőrmés télikabátom. A fejemen fehér svájci sapka, ami takarta leengedett hajam, és a homlokom feletti fonatot, mely, mint egy hajpánt, fogta hátra tincseim. Percek múlva már az ablak mellett ültem, és a felszólításnak eleget téve kapcsoltam be az övem. A gép emelkedni kezdett, én pedig eldöntöttem, visszatérek még ide, kerüljön bármibe. Elaludtam, így gyorsabban eltelt az út, s nemsokára már Ferihegyen lépdeltünk a kifelé tóduló tömegben. Mikor végre kiértünk, és megcsapott a csípős hideg, örömmel vettem mély lélegzetet, majd öleltem meg Anyát.

— Milyen Monaco? – kérdezte a kocsiban ülve.

— Fantasztikus! Egyszerűen csodaszép! Jens pedig nagyon kedves! Nagyon jókat beszélgettünk, és megígérte, hogy küld majd e-mailt.

— Akkor a dolog jól sikerült – nyugtázta, és mintha egy kis szomorúságot fedeztem volna fel a hangjában.

— Igen. Van egy jófej, híres nagybátyám, meg az enyémek a világ legjobb szülei! – ölelgettem meg őket óvatosan hátulról, mire elmosolyodtak. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, amiért rájuk találtam. Vagyis, hogy ők találtak rám 15 évvel ezelőtt. Sosem bántam, hogy ők lettek a szüleim, bár néha kicsit szomorú voltam, amiért nem ismerem a vérszerintieket.