A kezem remegett, miközben megnyomtam a mobilomon a hívás gombot. Nem kellett sokat várnom, Seb felvette.

-Szia, kicsim! Mesélj, mi volt?- kérdezte vidáman.

-Seb... én egy hatalmas őrültséget csináltam.- mondtam ki. Éreztem, ahogy az első könnycsepp végigfolyik az arcomon.

-Ada, miről beszélsz?- kérdezte kissé gyanúsan.

-Megcsókoltam Kimit.- suttogtam. Hosszú csend állt be. Akkor már tudtam, hogy nagy hiba volt a csók. Nem kellett volna ennyire felelőtlennek lennem. Nem lehetek ennyire gyerekes, főleg akkor nem, mikor a kisbabánkat várom.

-Miért?- kérdezte meg végül.

-Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt. Be akartam bizonyítani, hogy nincs túl Anabellen, mondhat bármit. Ott álltam előtte és akkor úgy gondoltam, hogy ebből rájön. Most már tudom, hogy nem kellett volna.- kezdtem el sírni.

-Hol vagy most?- kérdezte meg. Hangja semleges volt.

-Félreálltam nem messze Kimi házától.

-Akkor most nyugodj meg szépen, és csak akkor indulj el, hogyha teljesen megnyugodtál. Ígérd meg nekem!

-Megígérem!- nyögtem ki nagy nehezen.

-Várlak!- mondta még, majd letette. 20 percembe telt elállítani patakzó könnyeimet, majd elindultam haza. Nem hajtottam, megfontolt és lassú voltam. A máskor néhány perces út most egészen egy negyed órába telt. Kissé megremegett a kezem, mikor behajtottam a ház elé. Kiszálltam, majd bementem a lakásba. Sebastian kinn ücsörgött a teraszon a hintaágyunkba.

-Sajnálom!- mondtam, mikor kiléptem. A könnyeim árulókként kibuggyantak.- Téged szeretlek a világon a legjobban. Még egyszer képtelen lennék elveszíteni téged. Nem akartam, hogy ez legyen. Könyörgöm, bocsáss meg!

-Sssss- lépett mellém és megsimította az arcom.- Nincs baj.- húzott magához és szorosan átölelt.- Tudom, hogy másoknál ez szakítóok, de nálam nem. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen volt a helyzeted, de megpróbáltalak megérteni. Te csak segíteni akarsz. És ez a lényeg. Nem rovom fel neked, hogy megcsókoltad. Lehet, hogy mással, más helyzetben én is hasonlóan cselekednék. De ahogy mondtad, én is téged szeretlek a legjobban. És még egy elválást már nem élnék túl.

-Túl jó vagy.- bújtam a karjai közé még jobban.

-Mindenki hibázhat. Te is, én is, Kimiék is. Mind hibázunk. És ez az élet rendje. Aki pedig képes szeretni, az képes megbocsátani.

-Köszönöm, hogy vagy nekem!

-Édesem, nyugodj meg!- kezdte el simogatni a hátam.- Vigyáznod kell magadra és a babánkra is.

-A babánkra...- motyogtam és magamban elkezdtem ismételgetni ezt a szót. Nem kellett sok idő és eljött a várva várt nyugalom. Csak álltam és belesimultam az ölelésébe. Minden porcikám könyörgött azért, hogy mellettem maradjon.

-Jobban vagy?- kérdezte lágyan.

-Szeretlek!- suttogtam és nyomtam egy csókot a nyakára, mivel azzal volt egy magasságban a szám.

-Örülök, hogy itt vagy a karjaimban, de már elmúlt 4 óra is. Ideje lenne enned valami laktatót, majd visszamenni a lányokhoz, nem?

-Igazad van.- bújtam ki a karjaiból. Bementünk a konyhába, ahol ettem, majd el kellett indulnom haza. Együtt hagytuk el a házat. Ő ment Kimihez, én pedig haza a lakásomba. Egész úton azért könyörögtem, hogy barátnőm állapotán ne rontsak. Féltem, hogy mi lesz, mikor megmondom neki. Csak azt remélhettem, hogy Anabell nem lesz rám mérges.