Már kezdett besötétedni, mikor hazaértem. Alig szálltam ki a kocsiból, Jane ott állt mellettem.

-Minden rendben?- kezdett méregetni a szemeivel.

-Csináltam egy hülyeséget, amit nem kellett volna. Kicsit nehéz most ezzel együtt élnem. De majd helyrejönnek a dolgok.- feleltem. Együtt vittük be a csomagokat. Majd leültettem őket a nappaliban és elmondtam, hogy mi történt. Anabell dühöngött vagy fél órát. Jane volt az, aki megmondta, hogy zárkózzak be a szobámba, mert Bell sosem bocsátaná meg magának, ha nekem vagy a kisbabámnak bajom esne. Csak akkor jöttem ki, mikor a lány megnyugodott. Még sokáig beszélgettünk, mire sikerült megmagyaráznom, hogy miért történt. De megértette és remélte, hogy Kimi megérti a miértjét a tettemnek. A hangulat másnap még kicsit borsos volt, de délutánra visszatérünk a normális kerékvágásba. Csütörtökön jöttek meg az első nem várt vendégek. Éppen az ebédet készítettük, mikor csengettek. Anabell ment ajtót nyitni. Én csak arra rohantam ki, hogy felsikoltott.

-Mit kerestek itt?- kérdezte a lány. Ott állt az ajtóban Rami és Kriistina.

-Már megbocsáss, kicsi Bell, de szörnyen nézel ki.- mondta Rami.

-Rami, ne helyezz már ekkora nyomást szegény lányra.- szólt közbe a lány is.

-Gyertek beljebb!- hívtam őket. Csatlakoztak hozzánk a konyhában. Leültettem őket és Bellt is, egyedül folytattam az ebédet. Közben Rami mesélni kezdett.

-Kimi egyszerűen kezelhetetlen. Annyit beszéltem kedd óta, mint még egész életemben soha. El akartam neki magyarázni, hogy semmit sem veszít azzal, ha meghallgat. És ez még nem kötelezi arra, hogy megint együtt legyetek.

Erre az apró kis mondatra Anabell sírósan nyöszörgött. A férfi pedig kapott egy taslit a feleségétől.

-Jó, jó, jó, nem úgy gondoltam.- visszakozott egyből.- Tudom, hogy megbocsát, ha hajlandó lesz meghallgatni téged. Hiszen te mindent megtettél és megteszel azért, hogy boldog családotok legyen.

-Bárcsak olyan egyszerű lenne, mint ahogy te mondod.- sóhajtott a lány.- De Kimi makacs. Jenni egyszer már becsapta és most jogosan érzi úgy, hogy én is megtettem.

-Ez a hite azért kissé téves.- jegyezte meg Kriista. Ekkor megcsörrent a telefon.

-Igen?- szóltam bele.

-Én vagyok, kicsim.- szólt Seb ideges-kétségbeesett hangja.

-Mi a baj?- kérdeztem egyből.

-Kimit baleset érte a városban. Elütötte valami őrülten száguldozó nőcske. Most viszik mentőhelikopterrel Zürichbe.- hadarta el, miközben a háttérből motorzúgás hallatszott.

-Megyünk. És te vigyázz magadra, jó?- könyörögtem félve.

-Rendben. Ti is. Mindannyian!- kérte, majd letette. Elsápadva fordultam az engem figyelők felé.

-Kiminek balesete volt. Kórházban van.- nyögtem ki nagy nehezen.

-Úristen!- sikoltott Anabell és zokogni kezdett. Nagy nehezen sikerült őt kissé megnyugtatni, majd azonnal indultunk. 2 autóval mentünk, az egyiket én vezettem, a másikat Rami. A szabályok abban a pillanatban nem akadályoztak minket abban, hogy elővegyük az autóversenyző stílust. Talán ennek köszönhető, hogy az utazási idő lecsökkent a felére. A kórháznál leparkoltunk, majd rohantunk ahhoz a műtőhöz, amit a recepciónál mondtak. Sebastian már ott volt.

-Mi van vele?- kérdezte Bell.

-30 perce ért ide a helikopter, azóta benn van és nem mondanak semmit.- hajtotta le a fejét. A lány belebújt Rami és Kriistina ölelő karjaiba, míg én odabújtam Sebihez.

-Eljönnél velem egy orvost keresni?- kértem egy újabb fél óra eltelte után.

-Ugye, nincs semmi baj?- ijedt meg.

-Csak ideges vagyok, nagyon. És kérni akarok egy enyhe nyugtatót, hogy a babának ne legyen baja.

-Menjünk.- állt fel. Szóltunk a többieknek, hogy hová megyünk, majd elindultunk megkeresni az orvost.