32. rész - Lift rabságában 1.
2010.03.02. 14:09
(Laura)
Visszaértem végre a hotelbe. Bent kellett maradnom egy elemzésen. Gonoszság! Hulla fáradtan léptem be a liftbe. Ki állt ott? Igen. Pontosan. A spanyolok kedvenc Formula 1-es bajnoka (mivel más bajnokuk még nincs…) Fernando Alonso. Beálltam mellé a liftbe. Elindultunk felfelé, majd megnyomta az Állj gombot.
- Ha beszélni akarsz velem, mindig le kell állítanod a liftet?
- Máskor nincs idő. Láttalak…
- Fernando. Akit megöleltem Attila volt, a keresztapám.
- Keresztapád? – nézett rám nagy szemekkel.
- Igen. Kis féltékenyke. – nyomtam meg az 5. emelet gombját. Nem akart indulni a lift.
- Sajnálom. – fordított maga felé.
- Semmi baj. - megcsókolt. Odafordultam a lift gombjaihoz ismét. – Fer.
- Igen.
- Nem akar indulni. – nyomtam a gombokat.
- Hadd próbáljam meg én is.
- Oké. Tessék. Na?
- Nem tudom mi van. Nem indul tényleg.
- Akkor mi lesz? Kiabálunk?
- Fél 12. Már mindenki alszik. Térerő nincs.
- Hehe. Akkor itt alszunk. – nevettem el magam.
- Ezt eltaláltad.
- Mi van?
- Itt alszunk kedvesem.
- Istenem. Már csak ez hiányzott.
Leültünk a földre. Fer magához ölelt. Az illata nagyon finom volt. Lágyan simogatta a hátam. De szép lenne mindig mellette lenni.
- Hallottam, az igazi apád…
- Ne is említsd, kérlek.
- Valamit tenned kéne. Ez így veszélyes.
- Én ezt pontosan tudom. Majd megoldódik. Csak megunja.
- Remélem nem lesz késő. – adott egy puszit a homlokomra.
- Miért nem tudsz így elfogadni? – néztem fel rá.
- Mert nem.
- Ez a válasz nem jó. – bújtam ki az öleléséből, és a lift másik oldalára ültem le.
- Ugyan már Laura.
- Ugyan már Fernando! 2010 van. Elfogadhatnád már az egyenlőséget férfi és nő között. Most pedig ha nem bánod, aludnék. Kifáradtam ma. Jó éjt! – hallottam, hogy még épp valamit káromkodott, majd csendben mocorgott ő is.
|