Az után a bizonyos folyosói eset után még inkább kerültem Olivért. Tudtam, hogy szakítanom kellene vele, csak épp azt nem tudtam, miért nem teszem már meg. A probléma elől a barátaim társaságába menekültem, és boldogan mondtam igent, mikor Jenson felhívott egy esetleges találkozás lehetőségével – a nagyszüleimmel is. Rögtön beleegyeztem, megfeledkezve arról, hogy Apáékat is meg kellene kérdeznem a dologról, bár ők természetesen elengedtek. Péntek délután indultam, hogy a lehető legkevesebbet hiányozzam a suliból, ám szívem így is repesett, hiszen nem kell kifogást találnom, miért nem érek rá hétvégén, hogy Olivérrel találkozzam. Pontban délben indultunk kocsival a fővárosba. A gépem háromnegyed négykor indult Ferihegy 2A terminálról.

— Nagyon vigyázz magadra, érted? – ölelt meg Anya.

— Igen. Nem lesz baj! – nyugtattam, de én is ideges voltam, ez volt az első alkalom, hogy teljesen egyedül utaztam külföldre, ráadásul repülővel, plusz egy átszállás is. Még kétszer meghallgattam a jótanácsokat, és emlékeztetéseket, aztán egy-egy puszi és ölelés után megindultam a gép felé tóduló utasok között, pár perc múlva pedig már a légi utaskísérő szólított fel az övek becsatolására. Hirtelen de ja vu-m támadt, ahogy kipillantottam az ablakon, egy másodperc erejéig felidéztem a Monacói utunkat, aztán visszatérve a jelenbe dőltem hátra az ülésben, és igyekeztem leküzdeni a gyomorgörcsöt. Segítségül hívtam az iPodom, a fülembe dugva csuktam be szemeim.

Nem tudom, mennyi zenét hallgattam, jó pár szám lement már, mikor valaki megbökte a könyököm. Meglepődve nyitottam ki a szemem, és vettem ki az egyik fülest, hogy halljak is. Egészen kiment a fejemből, hogy repülök, így most kissé úgy éreztem magam, mint akit fejbe kólintottak, az ablakon kipillantva felhőket vettem észre. Jobbról mellettem egy szőke hajú, kedves arcú lány ült, ő „ébresztett fel”, előtte egy légi utaskísérő.

— Igen?

— Frissítőt? – kérdezte a fekete stewardess.

— Nem, köszönöm – utasítottam vissza, és dőltem vissza egy sóhaj kíséretében.

— Ez első utad? – kérdezte kuncogását visszafojtva a Szöszi.

— Mondhatni. Ennyire látszik? – néztem rá homlokráncolva.

— Egy kicsit. Ne aggódj, nemsokára leszállunk!

— Az jó. Azt hiszem… - tettem hozzá a több, mint két órás várakozásra gondolva.

— Ezek szerint tovább repülsz?

— Igen, Bristolba. És fogalmam sincs, mivel ütöm el az időt az átszállásig – húztam el a szám, miközben kikapcsoltam, és elraktam az iPodom.

— Esetleg egy gyorséttermet javasolhatok, enned kellene valamit, hosszú az út. Egyébként Vivian vagyok – mosolygott rám.

— A.J.  – ráztunk kezet. – Jó ötlet lenne, ha ismerném Párizst.

— Én ismerem, és rá is érek. Ha van kedved, beülhetnénk valahová.

— Nem szeretnék a terhedre lenni!

— Ugyan, ne butáskodj! – nevetett fel. – Eszünk valamit, és közben megismerkedünk.

— Hát… rendben – adtam meg magam, főleg, hogy utolsó mondata eltökélt kijelentésnek hangzott inkább, mint javaslatnak.

— Szóval, miért mész Angliába? – kérdezte Vivian, mikor úgy tíz perccel később már csomagokkal együtt ültünk egy büfészerűségben, és a rendelésre vártunk. Mindketten egy-egy hotdog-hamburger variációra.

— A nagybátyámhoz megyek. Nála töltök pár napot – feleltem, az igazságnak félig hűen.

— Ezek szerint Magyarországon élsz. A neved nem erre utal.

— Mert a barátnőimmel angolosítottuk. Köszönöm! – köszöntem meg a pincérsrácnak a kiszolgálást, aki nem mellesleg igazán helyes volt. Már vettem volna elő a pénztárcám, mikor Vivi hangja félbeszakított.

— Eszedbe ne jusson! A vendégem vagy! – a tekintete semmi jót nem sugallt, amennyiben tiltakozni mernék. Két órán keresztül beszélgettünk, közben pedig elfogyasztottuk szendvicseinket. Megtudtam Vivianról, hogy német származású, belső építésznek tanul, és nagyon szeretik egymást a barátjával.

— Jó neked! Én legszívesebben szakítanék vele.

— És miért nem teszed meg? – nézett rám kutatóan.

— Nem tudom. Talán mert nem akarom megbántani az érzéseit, vagy, mert egy kicsit tartok is tőle – mondtam lassan.

— Ezt hogy érted?

— Erőszakos. Nem tudom jobban megmagyarázni – ingattam a fejem elrévedve. Vivivel való kis beszélgetésünk ébresztett rá, nem csak, hogy nem vagyok szerelmes Olivérbe, de szint már undorodom tőle.

— Szerintem minél előbb hagyd ott! Az elmondásod alapján már bele sem kellett volna menned ebbe a kapcsolatnak nevezett valamibe! Higgy nekem, volt már dolgom bunkókkal!

— Amint hazaérek, beszélek vele! – ígértem.

— Helyes! Ezt rakd el, az e-mail címem. Írj, hogy minden rendben van-e! Most pedig induljunk, ha el akarod érni a géped!

— Meglesz – bólintottam rá, aztán fogtunk Vivinek egy taxit, beraktuk a cuccát, kérte, hogy várja meg, majd újdonsült barátnőm elkísért a terminálra. Ott puszival köszöntünk el egymástól, mint régi barátok, majd felszálltam a gépre, és kezdetét vette újabb majdnem egy órás út, immár Bristolba.