A hétvége folyamán írtam Vivinek egy levelet, melyben megírtam neki, hogy szerencsésen megérkeztem, illetve remekül érzem magam. Majd ígéretemhez hűen otthon megkerestem Olit.

— Megint eltűntél, Baby, merre voltál? – simult a keze a csípőmre, s közeledett egyre jobban. Még a csók előtt tértem ki előle, kezét levéve magamról, s hátráltam egy métert.

— Az csak rám tartozik. Nem ezért akartam veled beszélni.

— Talán nem is beszélni akarsz velem? – vigyorodott el öntelten.

— De beszélni akarok.

— Akkor azt a suliban is megtehetted volna.

— Nem hiszem, hogy örültél volna neki. Oli, sajnálom, de én nem szeretlek. Nem tudok rád másképp tekinteni, mint egy haverre.

— Mi van?

— Tényleg sajnálom, de már nem tudom tovább folytatni, vagy téged hülyíteni. Megpróbáltuk, de te is beismerheted, hogy nem megy. Ami pedig nem megy, azt nem szabad erőltetni.

— Most komolyan le akarsz koptatni? Eltűröm, hogy játszod az érinthetetlent, azt is, hogy három napra eltűnsz, mindent megteszek érted, te meg csak simán lepattintasz? Mit képzelsz magadról, mi?

— Olivér, kérlek! Egyáltalán nem tettél olyan sokat, mint ahogy beállítod! Nem szeretnék veled veszekedni!

— Már késő, Csibém!

— Nem vagyok a Csibét. Senkit sem vagyok már. Vége.

— Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod, Bébi! Biztos nem vagyok olyan jó, mint a híres kis pilótád, de nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen!

— Mi? Miről beszélsz? – döbbentem álltam előtte, bár az előbb még menni akartam. Mégis honnan tud Jensonről?

— Ne add az ártatlant, másokat etethetsz a síkirándulás és egyéb szövegekkel, de én átlátok rajtad! Közemberekkel már nem is állsz le, mi? Most is nála voltál, mi? Nem fér a fejembe, mit eszik pont rajtad.

— Tessék? Normális vagy? Mit kombinálsz, mikor nem is tudod, miről van szó?

— Már hogyne tudnám! De próbáld csak ki, velem is ugyanolyan jó lenne!

— Te beteg vagy! Úristen, hogy nem láttam ezt eddig? Nem akarlak többé látni, világos?

Meg sem várva, mit válaszol, hagytam faképnél, enyhén sokkos állapotban. Hogy ismerhettem ennyire félre? Miért nem vettem észre, hogy milyen is valójában? És még én éreztem bűntudatot, amiért játszok az érzéseivel!

*

A napok egyforma gyorsasággal teltek. Szerencsére Olivérrel többet nem találkoztam. Mint pár nappal később megtudtam, beállt a hadseregbe. Ezen szintén meglepődtem, de már nem annyira akasztott ki, mint utolsó beszélgetésünk. Megkönnyebbültem, hiszen így lehet, hogy tényleg nem látom többet, azonban egy picit aggódtam is érte. Hisz mégiscsak az életét kockáztatja…

Azonban nem volt sok időm az érzéseimen gondolkodni – szerencsére –, hisz közeledett a végzősök – vagyis a mi – báljának időpontja. 24-én végre elhozhattam a már októberben kiválasztott csodát, s naponta gyönyörködhettem benne. Az utolsó hétre sűrűsödtek a próbák, hétfőn és kedden is gyakoroltunk, majd pénteken megejtettük az abroncsos próbát, ami igencsak viccesre sikeredett, tekintve a megfogyatkozott helyet.

Másnap reggel ugyanolyan nyugodtsággal ébredtem, mint amilyen eddig voltam. Rám valahogy nem ragadt át a többiek idegessége. Nyolcra értünk Zsuzsival a fodrászhoz, aki egy elegáns kontyot varázsolt nekem, majd ki is sminkelt. Leheletnyi festéket kaptam csupán, a természetes hatás kedvéért. Ezután ruhástól, mindenestől együtt vitt az impozáns épületbe, egészen pontosan fél egyre. Előtte Zsú hiába próbált belém erőltetni pár falatot, a nyugalmam ekkorra fogyatkozott meg annyira, hogy cseppnyi étvágyam nem volt.

Az öltözőben találkoztunk Kittivel és Csengével, és egész szép összeborulós jelenetet sikerült kreálnunk gyorsan frissen. Ezek után egymás illetve Zsú segítségével átöltöztünk. Rajtam már rajtam voltak az alapdolgok (harisnya, pánt nélküli melltartó), így pár perc alatt készen lettem. Legelőször a fehér szandálom vettem fel, hogy ne kelljen a hatalmas abronccsal utána bajlódni, majd jöhetett az alsószoknya, végül pedig a szatén, szintén pánt nélküli menyasszonyi ruha, melynek egyszerűségét tüllborítás ellensúlyozta, valamint hátul a fűzős rész. Miközben már Kittit öltöztették, én felkaptam a szintén egyszerű, középső ujjra húzható kesztyűmet, majd beálltam Zsú mellé, Csengének segíteni. Miután mindhárman „harci díszben” voltunk, Anya hazament, hogy időben el tudjon készülni, mi pedig vidáman indultunk az emeletre.

Többször is elpróbáltuk a táncokat, illetve a virágátadást, s mire észbe kaptunk, már négy óra volt – a főpróba időpontja. Rengetegen voltak. Izgatottan hallgattam a felcsendülő zenét, s vártam, hogy sorra jöjjünk, s mikor valóban mi következtünk, az idegességem elszállt, csupán egy kis jóleső lámpaláz maradt. Vastapsot kaptunk, ami végül mindenkit feloldott, s letörölhetetlen vigyorral mentünk a hirtelenjében a tánctéren felállított fotósokhoz képeket készíttetni. Önfeledten pózoltunk, hol széken ülve, hol arra támaszkodva, közösen vagy egyedül, hátranézve, esetleg guggolva. A percek pedig újra repültek.

Hét órakor a virágátadás után újra előadtuk „produkciónkat”, ami kötetlen, össznépi tánccá fajult, ami csak a vacsora idejére szünetelt, aztán ismét folytatódott. Mindenki mindenkivel táncolt, erre az estére minden ellentétel félre raktunk.

A tizenegyórási táncra a lányok felöltötték a fiúk csokornyakkendőét, illetve utóbbiak többsége még a zakót is levette, s kivonulás helyett vonatozás vette kezdetét, fokozva az így is jó hangulatot. Éjfélig táncoltunk, és fotózkodtunk a menyasszonyi ruhában, aztán egy időre minden bálozó lány eltűnt, hogy alig negyedóra múlva már könnyű koktélruhában térjenek vissza, s hajnalig mulassanak.

Az afterpartyt megfűszerezve akkor éjjel tartottuk a születésnapomat is. Természetesen az ajándékok nélkül, melyeket később kaptam meg, azonban tortám volt. Gyönyörű, hatalmas rózsa alakú torta, melynek szirmai piros marcipánból készültek, és egyébként csoki ízű volt. Mindent összevetve pedig elmondhatom, hogy az enyém volt a világ legjobb bálja és 18. születésnapja.