Ha nem vagyok ott velük és nem kórházban vagyunk, tuti, hogy Sebastian nekiesik Kiminek. Sosem láttam még ennyire morcosnak és haragosnak a szerelmem. Fel is álltam Kimi mellől és odamentem hozzá.

- Seb, hagyd abba!- érintettem meg a mellkasát. – Nem kell, hogy nekiess.

- Akkor abba lehet hagyni a rád vonatkozó megjegyzéseket- nézett még mindig izzó szemekkel finn kollégájára.

- Jól van, Sebastian, higgadj le! Nem akartam rosszul szólni. Bocsánat!- mondta Kimi, miközben felemelte a kezeit.

- Mi lenne, ha kimennénk levegőzni? Bell is csak később fog felébredni- ajánlottam kedvesemnek. Még egy mérges pillantást vetett az ágyon fekvő barátjára, majd elindult kifelé. Én bocsánatkérően néztem Kimire, mire ő csak megrázta a fejét. Sebastiannal csak a folyosó végén lévő teraszig mentünk. Kinn nekitámaszkodott a korlátnak és mélyen beszívta a levegőt. Nem szóltam semmit, vártam, hogy mit fog mondani.

- Megbántottalak?- kérdezte, de a szeme csukva volt. Talán nem mert rám nézni.

- Csak rosszul esett, hogy majdnem durva voltál – válaszoltam őszintén.

- Sajnálom!- nézett rám. A kék szemeit az enyémekbe fúrta. – Nem akartam. Bocsánat!

- Nem tőlem kell bocsánatot kérned- léptem oda hozzá és megöleltem.

- Tudom, hogy nem akartál rosszat. De nem akarom, hogy felemlegesse bárki is- mondta, majd belecsókolt a nyakamba.

- Ezek után már senki nem fogja megemlíteni, ebben biztos vagyok- léptem hátrébb egy lépést. – Mi lenne, ha visszamennénk?

- Jól van, menjünk- sóhajtott egy nagyot. – Remélem, hogy Anabellnek nem lesz semmi baja.

Teljesen egyetértettem ezzel a kijelentéssel. Visszatérve a kórterembe a 2 fiú kibékült, az én legnagyobb örömömre. Míg vártuk, hogy barátnőm felkeljen, beszélgettünk egy kicsit. Kimi éppen azt tervezgette, hogy miként is fog rajthoz állni Szingapúrban. Megmondta, hogy nem hajlandó kihagyni egy versenyt sem. Eközben kezdett ébredezni barátnőm.

- Hol vagyok?- kérdezte kissé kábán. Odaültem mellé és mutattam a fiúknak, hogy egyelőre csendet kérek.

- A kórházban vagy. Tegnap elájultál az injekció után- feleltem neki.

- Oh, ne. De ugye minden rendben?- kérdezte idegesen.

- Ne aggódj, Lucas megvizsgált és azt mondta, hogy délután már mehetsz is- simogattam meg az arcát.

- Utálom a kórházakat- motyogta mérgesen. – Főleg, ha idegenekkel zárnak egy szobába- duzzogott tovább.

- Akkor talán most nem annyira utálod a kórtermet- böktem mosolyogva a szomszéd ágy felé. Odafordította a fejét, majd kissé sírásra görbült a szája.

- Hogy érzed magad? Minden rendben? Nem fáj semmid?- kérdezte Kimi buzgómócsingként.

- Jól vagyok. Csak kicsit szomjas vagyok- mondta a lány kissé megilletődve.

- Tessék!- nyújtottam felé egy ásványvizes palackot. A fél liter vízből semmi nem maradt.

– Köszönöm, most már jobb!

- Nincs mit! De mi most megyünk, nektek van miről beszélnetek- néztem először a lányra, majd a férfire.

- Megtennétek valamit?- kérdezte Kimi, mialatt én odamentem Sebastianhoz.

- Mi kellene?- kérdezte párom.

- A mobilom, meg ami mellette van az asztalon, otthon. Elhoznátok nekem?- nézett ránk kérlelően.

- Persze! És megnyugtatjuk Ramiékat is, hogy az agybajodból nem gyógyultál ki- felelte Seb nevetve.

- Vicces!- nyújtotta ki a nyelvét ránk. Nevetve hagytuk őket kettesben. Tudtuk, hogy Kiminek most van miért bocsánatot kérnie és ez időbe fog telni. Inkább felhívtuk Ramit, aki mondta, hogy még ott vannak Kimi házában, így megbeszéltük, hogy megvárnak minket.