— Lányok, ne nyaggassatok már, nem tudom! Egyszer beszéltünk róla, akkor is elég elutasítónak tűnt!

Mióta visszajöttem Angliából, Kitti és Csenge egyfolytában Bahreinről kérdezősködnek, illetve, hogy megyek-e. Tudják, hogy szeretnék, hisz mindhármunknak hatalmas álma, hogy egyszer elmehessünk egyre élőben.

— De miért hagytad magad lerázni?

— Pontosan, hívd fel!

— Ugyan már, lehet, hogy nem is ér rá! Most pedig, ha nem haragszotok, dolgom van! – azzal nem épp kedves módon otthagytam őket. A versenyhétvége közeledtével egyre elviselhetetlenebbek lettek, én pedig már nem tudtam mit kitalálni, hogy hagyjanak békén. Én is éppúgy – ha nem jobban – reménykedtem, mint ők, azonban azon az egyetlen beszélgetésünkön tényleg elutasítónak tűnt, s én még ismeretségünk kezdetén megfogadtam, hogy nem fogok rá akaszkodni.

***

Hétfő reggel autóztunk vissza Londonba, Simone-tól elbúcsúzva, hogy ki-ki repüljön haza.

— Jasmine! Hallom, te is szereted nézni az F1-et! Voltál már élő futamon? – kérdezte John a kocsiban.

— Persze, hogy szeretem, de sajnos még csak a közvetítéseket láttam.

— Gondolom, szívesen részt vennél egyen, mint VIP…

— Öregem, én se vagyok mindenható! – szakította félbe Jenson. Nagyapám előző mondata közben végig fiára sandított.

— Persze, persze! Natasháékkal mikor találkozol? – nézett ismét rám, témát váltva.

— Ööö…

— Arra gondoltam, a nyáron jó lenne. Ha leérettségiztél. Egyúttal Jess-szel is megismerkedhetsz.

— Aha, az jó.

— Nem kell berezelni, Kislány! – nevetett rám nagyapám. – Senki sem esz meg!

— Megnyugtató! – vigyorogtam vissza.

***

A magam részéről ezt egyértelmű elutasításnak vettem, s jobb híján igyekeztem belenyugodni. Elvégre nem kötelező elvinnie, s mi oka is lenne rá?

A bál utáni héten sorra megkaptam az ajándékaim. Szüleimtől egy új, nagyobb, gurulós bőröndöt, és még némi pénzt; a lányoktól egy fából készült elefántszobrocskát, illetve egy hátizsákot, amit félvállon is lehet hordani. Ám a legnagyobb meglepetés pontosan egy héttel később, március hatodikán, szombaton ért, mikor csomagot kaptam. Kíváncsian nyitottam ki, hisz ritkán kaptam levelet, csomagot pedig még inkább. A dobozban egy nagy alakú könyv feküdt, rajta egy levéllel, melyet kissé szálkás betűkkel írtak, de annyit első látásra megállapítottam, hogy női kéz írta.

Kedves Jasmine!

Jensonnel és Nagyapáddal kívánunk neked boldog születésnapot! Az album elején a szüleidről találsz néhány képet, azonban a többi hely rád vár, hogy megtöltsd emlékeiddel! Kívánom, hogy kevés legyen benne a hely!

                                                                                                   Simone

Meghatottan tettem félre a levelet, én vettem ki a fényképalbumot, melynek bársony borítását fehér rózsák díszítették. Óvatosan nyitottam ki, mintha egy száz éves, elporladni hajlamos könyvet tartanék a kezemben, s a szemem akaratlanul megtelt könnyekkel, ahogy az első oldalt megláttam. Két kép volt egymás alatt, mellettük pedig elég hely, hogy le lehessen jegyezni a hozzá tartozó gondolatokat, érzéseket. Ezek mellett azonban csak egy-egy dátum állt: 1989. június 3. és 1991. augusztus 01.

Gyanítottam, hogy az első a megismerkedésük után készül nem sokkal, a második pedig egy esküvői kép volt. Tovább lapozva még négy fotó volt beragasztva, ugyancsak dátumokkal. Két kép a szüleimről, és rólam, még csecsemőként, illetve két kép, amiken az egész család szerepel. Percekig csendben szipogva néztem az édesszüleim ábrázoló képeket. Simone-nak igaza volt, tényleg nagyon hasonlítok rájuk.

— A.J., jól vagy? – kérdezte kis idő múlva Anya.

— Persze – jelent meg halvány mosoly az arcomon. Aztán eszembe jutott valami.

— Egy pillanat, hozok valamit, ami ebbe az albumba való.

Azzal Zsút otthagyva rohantam fel a szobámba, és kerestem elő két képet. Az első akkor készült, mikor Zoliék örökbe fogadtak, a másodikon hat éves voltam, szintén közös kép. Felkaptam még egy, az íróasztalomon fekvő tollat, aztán már száguldottam is vissza a konyhába. Lapoztam egyet, s a következő oldalra, behelyeztem a két képet a tokokba, majd feldátumoztam őket.

— Tessék! – nyújtottam Zsú felé az immár bővített albumot. – Most már tényleg remekül fest, nem gondoljátok? Mindkét családom szerepel benne.

— Jajj, Jázmin! – ölelt át Anya könnyek közt, én pedig viszonoztam a csontropogtató gesztust, miközben Apára néztem, aki csak mosolyogva figyelte a jelenetet. A pillanat azt a sejtésem is beigazolta, hogy kicsit nehéz nekik elfogadni, hogy már nem csak az ő lányuk vagyok. Ezért csak még jobban szerettem őket, hiszen tudtam, hogy bármennyire is fájt volna nekik, képesek lettek volna elengedni, ha én Jens-hez, vagy nagyszüleimhez szerettem volna költözni.

— Attól, hogy végre tudom, honnan is származom, még ti maradtok a szüleim, az irántatok érzett szeretetemet senki nem veheti el, és senki nem tud rajta változtatni! Ilyen könnyen nem szabadultok meg tőlem! – tettem még hozzá, hogy oldjam picit a hangulatot, s Anya valóban elmosolyodott.

— Sosem akarnék megszabadulni az én kis Angyalomtól! – nevezett ismét a régi becenevemen, mire melegség járta át a lelkem.

A vasárnap és a hétfő délelőtt gyorsan eltelt. Suli után a szobámban hallgattam zenét, mikor Anya kiáltott fel.

— A.J.! Csomagod jött!

Kíváncsian mentem. Furcsa de ja vu érzés kapott el, ahogy átvettem a dobozt, ami körülbelül 30x30x20 centis volt. Nem finomkodtam a csomagolással, szépen szólva is lecibáltam. Kinyitva a dobozt egy fekete táskát találtam benne, ami nagyon hasonlított egy laptop táskára, rajta egy boríték. Izgatottan bontottam ki, és kezdtem olvasni az angolul, kézzel írott levelet, melyben csak a nevem volt magyarul írva.

Kedves Jázmin!

Kívánok nagyon boldog 18. születésnapot! Ajándékom kérlek, tekintsd az elmúlt tizenöt év összevont Karácsonyi-születésnapi ajándékának! Hamarosan találkozunk!

                                                                                                   Jenson

Pár ritmust kihagyott a szívem a levél olvasása közben. Nem mondja komolyan! Már az is hatalmas ajándék, hogy ismerhetem! Ráadásul mi az, hogy „hamarosan találkozunk”? Óvatosan emeltem, és nyitottam ki a táskát, hogy valóban egy laptopot pillantsak meg benne!

— Hű!

— Jenson felhívott, hogy van-e már, illetve beleegyezek-e az utazásba.

— Utazásba? – néztem rá döbbenten.

— Nézz szét jobban!

— Van még valami? – kérdeztem hitetlenül, azonban Apa csak sejtelmesen mosolygott, ami kezdett gyanús lenni. A borítékból valóban esett még ki valami. Zöld színű, nyakba akasztható szalagon egy kis plasztik kártya… Elakadó lélegzettel vettem kézbe, és néztem meg alaposabban, a szemem azonban nem csalt.