— Ez… - suttogtam elhalóan. – Ez…

— Igen, az! – segített ki Apa.

— De… hogyan? Álmodom?

— Nem álmodsz! Mint mondtam, Jenson felhívott. Tényleg mehetsz! Hé!- nevetett, mert közben sikítva ugrottam a nyakába.

— Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ismételgettem szinte önkívületi állapotban.

— De ez egyelőre csak egy futam! Utána teljes gőzzel érettségi!

— Igen! Persze! Köszönöm! – bármit megígértem volna. Az immár a nyakamban lógó kis kártya ugyanis az idei első, Bahreini Nagydíjra szóló VIP belépőkártya volt. A fellegekben éreztem magam.

— Ne nekem köszönd, hanem Jensonnek! – mosolygott Apa. – A repülőjegyed le van foglalva, csütörtökön indulsz, hétfőn jössz vissza!

— Ááá, annyira köszönöm!

— Jázmin! Figyelj még egy picit! – váltott Apa komoly hangnemre, melynek az is jele volt, hogy magyarul szólított, próbáltam hát én is félretenni az izgatott örömöt, legszívesebben azonban végigfutottam volna az országon, szétkürtölve boldogságom!

— Jaz, ígérd meg, hogy óvatos leszel, és hallgatsz Jensonre! Jelenleg a sajtó még nem tud rólad, de a hétvégén az meg fog változni, Jenson bejelenti a rokonságot. Tudod, ez mit jelent, ugye? – bólintottam. Még mindig nem tudtak a netes incidensről. – Nem tudjuk, hogy fognak pontosan reagálni, de te leszel a friss hús, akit próbálnak mindenhol kikezdeni. Próbálj nyugodt maradni!

— Zoli, ne fesd az ördögöt a falra! Nem lesz baj! – szól Anya.

— Remélem én is!

— Egyébként már belekóstolhattam. Nem mondtam, de miután visszajöttük Monacóból, Karo a neten talált képeket rólam és Jensről. A cikkben pedig találgattak, hogy vajon én vagyok-e Jens új csaja. Tisztában vagyok vele, hogy mit várhatok. De reménykedni szabad! – mosolyodtam el halványan.

— Erős lány vagy! Bármi történik, bírni fogod!

— És talán annyira borzasztó se lesz. Megyek Bahreinbe! – sikítottam ismét boldogan.

Beüzemeltük a laptopot, s vagy százszor megköszöntem Jensonnek a belépőt – e-mailben, msn-en, skype-on. Illetve telefonon is természetesen. Valamint nagyszüleimnek is megköszöntem a gyönyörű albumot.

Természetesen a csajoknak még aznap beszámoltam örömömről, aki velem együtt örültek, s egy kicsit irigykedtek is.

— Rengeteg képet csinálsz!

— Mindenkitől szerzel aláírást!

— És részletes beszámolót kapunk!

— Pontosan! – adogatták a parancsokat egymás szavába vágva.

— Másodperc pontosságú lesz! – nevettem velük.

Hála izgatottságomnak, a másodpercek repültek. Még hétfőn egyeztettem Jenssel az érkezésemről, illetve pár apróbb dologról, s kedden már elkezdtem pakolni, az új bőröndömbe. Mint utóbb kiderült, nem véletlenül kaptam ezt az ajándékot. A ruhák, cipők, és egyebek bepakolását szerdán folytattam, illetve fejeztem be.

Csütörtök reggel már ismerős gyomorgörccsel ébredtem, mely egész nap kitartott, beleértve a gép felszállását is, ami a már szintén ismert 2A terminálról indult, 7 óra 45 perckor. Az utat nem részletezem, iszonyú volt, az ideges várakozással és mindennel egybevéve, s aludni sem tudtam, így végigneteztem a napot. 9:35-kor érkeztem Frankfurtba, ahonnan 11:20-kor indulhattam tovább, s végül 19:05-kor, ottani idő szerint 22:05-kor száll le a gép Bahreinben.

A tömeggel haladva nyújtogattam a nyakam, Jensont kutatva, s mikor a bőröndöm levettem a futószalagról, meg is pillantottam, egy lánnyal az oldalán. Megindultam feléjük, pár méter után pedig ők is észrevettek, így félúton találkoztunk.

— Köszönöm! – ugrottam Jens nyakába, aztán pirulva engedtem el, és néztem az oldalán picit meglepetten álló lányra.

— Most is szívesen! Szia, A.J.! Ő itt Jess, a barátnőm.

— Jasmine Károlyi, A.J. Örülök, hogy megismerhetlek!

— Jessica Michibata! Jess. Én is örülök! – nyújtotta felém a kezét, amit örömmel fogadtam. Valóban nagyon szép volt, és látszott, mennyire szeretik egymást.

— A belépőd itt van?

— Naná! Legalább ezerszer ellenőriztem. – vallottam be vigyorogva.

— Helyes, akkor induljunk! Vettünk ki neked szobát, ráadásul egy emeleten vagyunk.

— El sem hiszem, hogy tényleg itt lehetek!

— Szokd a gondolatot!

— Igyekszem…

— A.J., arra gondoltunk, ha van kedved, nyáron elkísérhetnél minket több futamra is!

— Mondtam, hogy ne rohand le!

— Hű! Komolyan gondoljátok?

— Persze! De, csak, ha vége a tanévnek, illet az érettséginek! Na, mit szólsz?

— Azt, hogy nagyon boldog lennék!

— Azért még ne válaszolj száz százalékosan! Lehet, hogy nem fogod annyira élvezni!

— Ez is benne van a pakliban… De nem mernék rá fogadni!

Kocsival tíz perc alatt a szállodához értünk, közben gyönyörködtem az éjjeli, kivilágított Bahreinben. Jens cipelte fel a bőröndömet, miután kikértük az ő, illetve az én szobám kulcsát is, ami persze egy kártya volt. Jenson és Jessica természetesen egy szobában szálltak meg.

— Tessék! Nézzük, tudod-e használni! – adta a kezembe Jess a plasztikkártyát, amit nemes egyszerűséggel lehúztam, mire az ajtó kattanva nyílt ki.

— Rendben. Fél óra múlva vacsora? Persze, csak, ha éhes vagy!

— Nyitva van még?

— Persze! Éjfél után zár be, és ötkor már nyit az étterem. Szóval?

— Akkor mehetünk. Addig picit pihenek.

— Lent a hallban találkozunk – fordult meg Jenson, miután lerakta a bőröndöm.

— Lex… - állította meg Jessica. Furcsa volt, hogy így szólította.

— Igen?

Jess felvont szemöldökkel, jelentőség teljesen nézett rá.

— Ja! Szombaton Öreg csatlakozik hozzánk.

A gondolat hatására elvigyorodtam.

— Az jó.

— Akkor tényleg ennyi. A miénk a folyosó végén a 75-ös. Fél óra! – azzal egymást átkarolva indultak meg tényleg. Egy ideig néztem őket, szépen mutatnak együtt. Aztán végre belépve megcsodálhattam a következő három napra szóló szobám. A várthoz képest egészen egyszerű volt, téglavörös szőnyeggel, egy árnyalattal világosabb ágytakaróval – franciaágy – és ugyanilyen színű sötétítő függönnyel. Ezenkívül egy barna asztal volt középen, illetve még pár bútor, természetesen LCD képernyőjű tévével. Becsuktam az ajtót, és beljebb cipeltem a bőröndöm, egészen a fehér kanapéig, kinyitottam, és előhalásztam néhány cuccot, például a neszesszeremet, amit ki is raktam a fürdőszoba polcra. A helyiség fehér-kék színekben pompázott. Kinyitottam az ablakot, beengedve a kellemes levegőt, kicsit felfrissítettem magam, aztán fél óra elteltével az előkeresett farmer térdnadrágot, rózsaszín felsőt, illetve magasított talpú szintén rózsaszín árnyalatú papucsot vettem fel. Valami azt súgta, hogy nem fogunk sokat sétálni. Kifelé indulva még felakasztottam a kabátom az ajtó melletti fogasra, majd bezártam az ajtót – lehúztam a kártyát –, aztán megindultam a lift felé. Beszállva épp nyomtam volna meg a földszint gombját, mikor meghallottam a sietős kiáltást: Wait! Meglepve néztem fel, miközben kezem megállt a levegőben.