Pihentünk még pár napot kettesben. Nagyon üdítő volt, azonban eljött az idő, hogy utazzunk. Fer gépével Pérre utaztunk. Hazarohantunk Győrbe, összepakolni kedden, majd ebéd után indultunk a hosszú repülőútra. Szinte végig aludtuk a repülőutat. Nem is bántam, hisz fáradt voltam. Amint leszállt a gép vettük a csomagokat és indultunk volna taxit fogni. Fer mobilja megszólalt. Elkezdte előkutatni. Tehát megálltunk.

-          Igen? Itt Fernando… Áh, szia! … Igazán? Hol? … Oké. Majd csörgök, h nem talállak. Szia!

-          Ki volt az?

-          Luis. A menedzserem. Azt mondta kijött értünk.

-          Az szuper. Jó lenne már kipakolni.

-          Ebben egyet értek. Keressük meg.

Luis kocsiját hamar megtaláltuk, majd a hotelbe mentünk. Már esteledett, mire végeztünk minden pakolászással. Úgy döntöttünk ideje lemenni táplálkozni. Kézen fogva léptünk a hotel éttermébe. Leültünk egy asztalhoz és vidáman eszegettünk. Jó volt kettesben vacsizni, viszont nem sokáig élvezhettük a magányt. Leült az asztalunkhoz Jaime, Icu, Noncsi, Kimi, Liza, Nico Rosberg, Rob és Sebi. Vidám volt a hangulat. Jaime nagylelkesen épp a tavas „úszásunkat” ecsetelgette, mikor valaki belépett az étterembe.

Egy hosszú, fekete hajú nő volt az zöld szemekkel. Eléggé fontos személynek tűnt. Elindult felénk, majd Sebi mögött elhaladva végigsimított a vállán. A fiúk, közülük is Rob, Kimi és Jaime nagy szemekkel néztek a nő után. Mindenki kérdőn nézett a kis németre.

-          Mi van srácok? Miért néztek így rám?

-          Sebi! Nem láttad ezt a nőt? Gyönyörű! – szólt Robert.

-          Bizony. – helyeseltek a srácok. Durcásan arrébb húztam a székem Nando-tól, aki erre kissé felkuncogott.

-          És ha az? Engem nem érdekel. Nekem nem jön be. Túlságosan törtető.

-          Ismered?

-          A csapatunk egyik vezetője lett. Valami főszponzor és elég sokat elért a csapatnál.

-          Ahogy látom, nem vagy közömbös neki. – jegyezte meg Liza.

-          Próbált egy vacsorára rávenni. De nekem nem jön be, mondtam.

-          Mi a neve? – kérdezte Rob.

-          Léa Anderson.

-          Lennék a helyedben. – csúszott lejjebb Rob a székben.

-          Azt meghiszem! Jó nők, jó kocsi! Ki nem lenne a helyében. – gúnyolódott a lengyel barátunkkal Nico. Rob kiöltötte a nyelvét.

-          Gonoszok vagytok! Nem is tudom, miért lógok veletek. Csajoznom kéne.

Ez volt az a perc, amikor mindenkiből egyszerre tőrt ki a nevetés. Rob megvárta, míg kinevetjük magunk, majd angolosan távozott. Mivel már 10 volt, így elköszöntünk egymástól és mentünk feküdni. A szobánkban Fer elkezdett csókolgatni.

-          Ide figyelj! Most morcos kedvemben vagyok, szóval hagyj!

-          És mi a morcosság oka? – nevetett, miközben én bemásztam az ágyba.

-          Hármat találgathatsz! Az étteremben az a nő…

-          Féltékeny vagy?

-          Én? Dehogy! Mire lennék féltékeny? – puffogtam. Adott egy puszit.

-          Téged szeretlek. Nem kell aggódnod. Megbízhatsz bennem. Most viszont alvás. Holnap még sok dolgunk lesz.

Sóhajtottam, majd lassan elnyomott az álom mindkettőnket.