Fáradtan pihegtünk egymáson, majd Fer elmosolyodott.

-          Mi az? Min mosolyogsz?

-          Semmin.

-          Na. – néztem rá boci szemekkel.

-          Csak boldog vagyok, hogy itt vagy, és szeretjük egymást. – váltott át komolyra és megsimította az arcom.

-          Szeretlek.

Megszólalt ekkor a mobilja. előkereste a gatyájából és Felvette.

-          Igen? …Stefano… Igen, már készülök lassan haza. – közben elkezdtem a mellkasát cirógatni. Megváltoztak a vonásai. – Hallom Stef. Mondd csak… Fura a hangom? Csak, tudod… Jégkrémet ettem… Laura? Megvan ő is. – a nevem hallatása elmosolyodtam, majd a hátára tértem át simogatás téren. – Oké. Értettem… Majd holnap. Ciao.

-          Stefano volt?

-          Ő. Te kis rosszaság. Azt mondta, korán feküdjek le. Holnapi futam miatt.

-          Hát, ebben egyet értek. Korán feküdj le.

-          Kivel?

-          Nem úgy. – adtam puszit a szájára.

-          Na jó. Öltözzük fel és indulás.

Előkerestük a kocsiból a ruhadarabjainkat, majd kiszálltunk. A többiek kocsijai nem voltak már ott.

-          Ahogy érzem, mindenkinek szép estéje lesz, vagy van. – ült volna be a vezető ülésbe. Megfogtam a kezét és boci szemekkel néztem rá. – Mit szeretnél?

-          Kérlek. Szeretném vezetni. Na. Csak most az egyszer.

-          Miért van ilyen jó szívem? – adta a kezembe a kocsi kulcsokat. Vigyorogva ültem be, majd ő is helyet foglalt az anyósülésben.

-          Kösd be magad drága. – vigyorogtam. A gázra léptem.

Maserati Quattroporte Sport GT S. Egy igazi csoda. 330 ezer dollárba kerül a kicsike. 433 lóerő! 4,7 literes, V8-as motor hajtja. Gyönyörű fekete. A hangja pedig eszméletlen. Érces, mély hangokat duruzsol. Lassan ráléptem a gázra. Minden pillanatát kiélveztem a sebességnek. Fer mellettem mosolygott csak.

-          Nyomd neki kislány! Nem sétagaloppra tervezték! Vagy csak ennyit tudsz?

-          Kösd fel a gatyád! – léptem a gázra. A sebesség egyre csak nőtt, viszont nem örülhettem sokáig, hisz beértünk a városba. Lelassítottam kicsit, majd egy piros lámpánál álltam meg. A mobilom megszólalt. Megnéztem a kijelzőt. Rita volt. Rita az egyik szomszédunk. Ritkán szokott felhívni, és az is akkor, ha fontos. Felvettem és magyarul szóltam bele. – Igen? Szia Rita.

-          Laura… - sírt a telefonba. – Hogy mondjam ezt el neked? Ezt nem lehet…

-          Te jó ég. Mi történt? – kérdeztem rémülten.

-          Tamásnak és Adrinak autóbalesete volt!

-          Micsoda? De jól vannak? Melyik korházban vannak? Azonnal utazok…

-          Laura! Adri életveszélyben van az intenzíven! Nem sok esélye van! Tamás… részvétem…

Csak néztem magam elé és a mobil lassan kicsúszott a kezemből…