Ültem mozdulatlanul. Fer aggódva nézett rám. Közben a lámpa zöldre váltott. Mögöttünk az autók nagy dudaszót hangoztattak. Nem indultam. A lámpa ismét sárgára, majd pirosra váltott.

-          Mi történt kincsem?

-          Vedd át a kormányt, kérlek. – néztem rá könnyes szemekkel. Kipattant, átsegített a másik oldalra, majd bepattant ismét a kocsiba. A gázra lépett, amint zöld jelzést kaptunk. Becsuktam a szemem. Nem akartam semmire gondolni. Nem akartam elhinni, elfogadni, hogy Tamás… Adri életveszélyben…

Amint észbe kaptam már a hotel garázsában álltunk. Fer engem nézett. Felvette a mobilom a kocsi ülése alól. Csend volt. Mély levegőt vettem.

-          Tamás meghalt. Adri életveszélyben van… - sóhajtottam fájdalmasan.

-          Részvétem. – ölelt magához szorosan. Kellett ez. A közelsége. – Menjünk fel. – suttogta. Bólintottam. Kiszálltam a kocsiból és kicsit összecsuklott a lábam. Kapaszkodtam a kocsi ajtajába. Fer felvett a karjai közé és úgy vitt fel. Szorosan hozzá bújtam. A liftben Rob is ott volt.

-          Sziasztok. – köszönt halkan. – Mi történt? Baj van?

-          Majd beszélünk máskor. – mondta csendesen Fer, miközben a hátam simogatta. Rob megértően bólintott. A hotelszobában lezuhanyoztunk együtt, majd az ágyba feküdtünk. Egész este forgolódtam, de nem tudtam sírni. Fer sem aludt semmit. Mellettem volt és ölelt, vagy épp beszélgettünk. Épp az ablak felé fordultam, mikor fény szűrődött be. Fer felült, majd megnézte a mobilját.

-          Hány óra?

-          6:45.

-          Bocsi. Miattam te sem tudtál aludni, pedig neked fontosabb a futam.

-          Csss. Te fontosabb vagy. Ki akarsz menni a pályára? Ne maradjunk inkább itt?

-          Ne. Csak zakatolna az agyam. Menjünk ki a pályára.

-          Oksa. – simított végig a karomon fáradtan.

-          Mi a baj velem?

-          Mi lenne? – kérdezett vissza.

-          Nem tudtam sírni. Pedig imádom Tamást és Adrit is, és nem tudtam…

-          Nincs semmi baj veled. Ha bármikor kellek, azonnal szólj! Nem számít semmi! Szólj!

-          Köszönöm. Te vagy a legrendesebb. – bújtam oda hozzá.

Picit még feküdtünk, majd Fer elment zuhanyozni. Utána én is és lementünk a hotel éttermébe. Nem sokan voltak ott csak pár Red Bull-os szerelő. Leültünk egy félreeső asztalhoz. Rendeltünk reggelit. Valami saláta volt. Én csak kotorásztam a tányérban.

-          Egy keveset egyél kérlek. Nem akarom, hogy a futamon rosszul legyél.

-          Nem megy le semmi. Felfordul tőle a gyomrom, ha rá gondolok.

-          Oké. Akkor igyál legalább valami rostosat.

Ekkor belépett a vidám kis csapatunk. Jaime egyből kiszúrt minket és a többieknek jelezte, hol vagyunk. Megindultak felénk vidáman.

-          Ne mondjuk el nekik. Annyira vidámak. Nem akarom, hogy miattam, mindenki…

-          Oké. Ahogy akarod. – fogta meg a kezem.

Leültek a többiek az asztalhoz. Jaime vidáman kezdett el mesélni, hogy ő ma lenyomja Schumit. És, hogy rettegjek én is. Félmosolyra húztam a szám. Viszont a csajok látták, hogy baj van.

-          Mi történt Lau? – tette fel Liza a kérdést. Mindenki elcsendesedett és figyeltek rám. A villámmal a salátát piszkáltam. Nem néztem fel.