— Tudod már, mit veszel fel estére?

— Természetesen nem. Te?

— Én már igen. Nagyjából.

Az én választásom végül egy pántos, virágos felsőre, sárga miniszoknyára, hozzá fekete magas sarkúra és fekete, háromnegyedes ujjú felsőre esett, Jessé pedig egy sárga alapon fekete és fehér mintás ruhára. Úgy egy óra elteltével el is készültünk. Mindketten feldobtunk egy laza, bulis sminket, Jess simán kivasalta a haját, míg én néhány csat segítségével laza kontyba fogtam tincseimet.

Nagybátyám egy fehér, McLaren feliratos pólót vette fel, egy fekete térdnadrággal, John pedig egy piros-fekete rövid ujjút, barna nadrággal. Negyed nyolc körül indultunk el az első Forma1-es hétvége záró bulimra…

Az épülethez közel érve, már hallatszódtak a hangfoszlányok, és elég nagy körzetben világos volt. Leparkoltunk, majd be is léptünk a terembe. Fél nyolcra járhatott az idő, de sokan voltak. Na, igen, ez nem az a diszkó, ahol éjfélig alig vannak… Az épület egyébként egy sportcsarnokra hasonlított, hatalmas beltérrel, lelátókkal. Az egész ízlésesen volt feldíszítve, körben asztalok voltak elhelyezve svédasztalnak, illetve körasztalok, székekkel. Az ételek között egy bárpult helyezkedett el, mixerekkel, valamint színpad is volt, Dj pulttal, a karaoke- hoz szükséges dolgokkal.

Fernando az egyik sarokban állt nagy gyűrű közepén – nyilván a gratulációkat fogadta, így úgy döntöttem, én később megyek oda hozzá. A bárpulthoz indultunk, útközben váltva pár szót Whitmarsh-sal, Jean Todttal, és egyéb főnökökkel. Természetesen mindenkitől kaptunk Jess-szel néhány dicsérő szót, majd áttértek a versenyre és munkára.

Érthető hát, mikor megunva a dolgot szóltam Jessnek, majd egyedül indultam meg italt rendelni. Még útközben tudtam meg, hogy a fogyasztás ingyen van. Szerencsém volt, mert a pult elég üres volt, így az egyik srác rögtön ott termett, ahogy felültem a bárszékre.

— Szia! Mit hozhatok?

— Hello! Egyelőre valami alkoholmentes koktélt kérek.

— Rendben! Rám bízod magad?

— Persze! Kápráztass el! – mosolyogtam rá, hisz ő is vigyorgott. A szemem előtt rázta össze a dolgokat, majd töltötte pohárba, és nyújtotta át. Végig tartva a szemkontaktunk kóstoltam meg az italt.

— Hmm… Ez isteni! A kedvencem lesz, már tudom.

— Örülök, hogy ízlik, mert most találtam ki. Mi a neved?

— Annabelle Jasmine – mondtam valamiért a hosszú változatot.

— Karl, örülök! Akkor a neve Annabelle’s favourite lesz, ha te nem bánod.

— Dehogyis, sőt megtisztelő! – pirultam picit bele – Tényleg a kedvencem lett. Leírod nekem a receptet?

— Az ihletőjének? Természetesen! – azzal villámgyorsan kerített papírt és tollat, s le is körmölte. Megköszönve raktam el.

— Szólj, ha jöhet az alkoholos változata is! Elmúltál már tizennyolc, ugye?

— Persze!

— Hello, Hercegnő! Hogy tetszett a show? – ült fel mellém Sebi. Kicsit letörtnek tűnt, de egyáltalán nem csodáltam a dolgot.

— Szia, Basi! Gratulálok a negyedik helyhez, illetve sajnálom is! Mi történt? – érdeklődtem kedvesen.

— Ah, ne is mondd! Kipufogó hiba! – rándult fintorba az arca.

— Azért ne szomorkodj! Ez csak az első verseny volt! – próbáltam vigasztalni. – Karl most jöhet az alkoholos, két személyre!

— Persze, de simán nyertem volna! – kortyolt bele az időközben kikért alkoholos koktéljába.

— Ez egész jó! Mi ez?

— Bell’s favourite – vigyorogtam. – Az én kedvencem.

— Rólad nevezték el? – pislogott nagyokat. – Hallod, Kislány, nem vagy semmi! Első hétvégéd, és mindent felforgatsz, illetve mindenkit az ujjad köré csavarsz! Még az öreg Ecclestone-t is, pedig az nagy szó!

— Basi, Drága, ezt bóknak veszem! – nevettem.

— Annak szántam – vonta meg a vállát.

Az est további részében még több pilótával, szerelővel ismerkedtem meg, Sebi bemutatott a csapatfőnökének is. Legtöbb időm a Redbullos, a bizonyos fogadásban szereplő srácokkal töltöttem, kis csapatunkhoz pedig szép lassan csatlakoztak Frankék, valamint az ifjabb Senna, Nico Hülkenberg és Lucas di Grassi is. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy mi éreztük magunkat a legjobban és legőszintébben. Ebben persze jó néhány Bell’s favourite, illetve más alkohol is szerepet játszott.

Ezenkívül a srácoknak igaza lett. Tizenegy körül a nagyfőnökök – letudva a kötelező megjelenést és szereplést, vagy, ahogy Frankék mondták: bájolgást – szállingózni kezdtek, a hangulat azonban egyre jobb és jobb lett. Éjfél előtt öt perccel aztán már egy nagykutya sem maradt, én pedig bátorkodtam kezembe venni a kezdeményezést.

— Srácok, mit szólnátok, ha felpörgetnénk a partit? – egyértelmű helyeslés morajlott.

— Sebi, úgy rémlik, mintha nyertél volna egy fogadást! – vetettem ártatlan pillantást a megszólítottra, és a mondat hallatán egyre jobban sápadó Kiskakasokra.

— Az abból származó pezsgőt isszuk, Cica! – rötyögött Basi.

— Nos, szerintem ideje lenne behajtani a másik felét is! Táncolhatnékom van!

— Jó, megyünk már! – pattant fel George. Úgy tűnt, szeretett volna mihamarabb túlesni a megaláztatásokon.

— Várjál, Haver, mi is megyünk! Keresünk nektek két szép számot!

— Tényleg? – kaptam fel a fejem.

— A fogadás része.

Ennek megfelelően mentünk a Dj pulthoz, míg George, Sam, José és Diego a színpadra álltak a mikrofonok mögé. Buzgón kezdtük keresni a megfelelő zenéket, aztán ajkaim egyszerre ördögi vigyorra húzódtak…

— Te Basi… - nyújtottam el.

— Megtaláltad? – csillant fel alkoholtól kissé ködös tekintete.

— Azt hiszem…

A Kis Német vihogásban tört ki, amint megmutattam neki a két számot: Taylor Swift – Love Story, és Boney M – Rasputin.

Legyen elég annyi, hogy a siker teljes volt. A második számra már nem csak a mi társaságunk figyelte fülig érő szájjal a produkciót, melyet a Díszes Társaság remek színészi és improvizációs teljesítménnyel fűszerezett – ellensúlyozva a fülsértően hamis éneket. Természetesen azért hatalmas tapsot kaptak.

— Most te jössz, A. J.! – toltak fel többen is a színpadra. Gondoltam, hogy nem úszom meg, de ilyen hamar? Kicsit idegesen toporogtam, várva az ítéletre, ám, mikor felcsendültek az első akkordok Miley Cyrus The Climb című számából, megnyugodtam. Annyira jól sikerült az előadásom, hogy kétszer is visszatapsoltak: Jace Everett Bad thingsére és Doris Day Perhapsére. Vastaps közepette mentem le az emelvényről, pedig annyira nem tartottam jónak a hangom. Sebi rögtön elkapott, és táncolni vitt. Az egész éjjelt a táncparketten vagy a pódiumon töltöttem. Elhangzott még többek között Shakira Gipsyje, Rihanna Russian Roulette-je, vagy a spanyol Solo Tú Raquel del Rosariotól.

Fantasztikusan éreztem magam, és jócskán felöntöttem a garatra, de mindenki más is. Így hajnali négy felé, mikor Sebi lovagiasan felajánlotta, hogy hazakísér, mindketten eléggé imbolyogtunk, jobb híján tehát összeölelkezve lépdeltünk a bérkocsi felé. A hűvös levegő fejbe kólintott, és józanított rajtam picit.

— Basi, melyik szállodában is alszunk?

— Ott, ahol a héten eddig is – kuncogott mellettem ülve, majd ráborult a vállamra.

— Akkor a McLarenesek hotelébe vigyen! – vonogattam a vállam, jót szórakozva Sebi morgásán.

— Jól mulatsz? – durcáskodott, mire sokadszorra tört ki belőlem a röhögés. Persze a fejét nem vette volna le a vállamról, inkább tűrte „párnája” liftezését.

— Naná! Na, mozdulj, álmos vagyok! – lökdöstem ki a kocsiból, be a szállodába. A recepciónál nekem kellett elkérnem a kulcsaink, ráadásul Bastian minden második lépésnél fel akart bukni.

— Basi, ne itt feküdjünk már le! – nyavalyogtam, mikor végre a lift elé értünk, és a Német megint megdolgoztatta a karizmaim.

— Nem akartam ennyire sietni, de tőlem… Melyikünknél szeretnéd? – morogta, aztán belecsókolt a nyakamba.

— Naaa! Olyan hülye vagy! – löktem be a liftbe, és tenyereltem rá az emelet gombjára. – Lökött Német!

— Itt vagyok, Hercegnő! – ugrott elém szalutálva, bár kissé dülöngélt, aztán a lift falához préselve megcsókolt.