Borzasztó fejfájásra ébredtem. Úgy hasogatott a fejem, mintha valaki baltával akarta volna meglékelni. Nyöszörögve fordultam a másik oldalamra, aztán tettem a fejemre a párnát, visszaaludni azonban nem tudtam.

Zargatóm újra kopogott. Három, gyors koppintás az ajtón, nekem mennydörgésnek tűnt, bármennyire igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Magamban szebbnél szebb szidalmakat megfogalmazva kászálódtam ki a takaró alól, és – újabb kopogás közben – csoszogtam el az ajtóig, kinyitva azt, teljes rálátást adva a lakosztályra. Én ugyanis az ajtó mögött álltam.

— A. J.?

— Hmm? Ne kiabálj! – indultam vissza az ágyhoz, a nyitott bejáratban hagyva a meglepve álldogáló Jensont.

— Nem kiabálok. Aludtál? – jött beljebb, becsukva maga után az ajtót. Én közben elértem az ágyig.

— Nem, kómában feküdtem. – morogtam, őszintén elmondva véleményem. Tényleg úgy éreztem magam, mintha egy pillanatot sem aludtam volna. – Soha többé alkoholt, egy cseppet sem!

— Látom, harapós kedvedben vagy. Bár, nem csodálom annyi alkohol után.

— Nem volt olyan sok! – hisztiztem.

— Aham. Jó napot! A hetvenes szobából telefonálok, legyen szíves sós kávét felhozni…

— Fájdalomcsillapító! – sipítottam közbe.

— … egy pohár vízzel és fájdalomcsillapítóval! Köszönöm! – fejezte be a rendelést.

— Kinek a kávé? Hány óra? – bújtam vissza a takaró alá.

— Tíz óra. A kávé pedig neked, másnaposság ellen. Nem hiszem, hogy örülnének Zoliék, ha így vinnélek haza.

Felnyögve bújtam még a párna alá is.

Nagybátyámnak igaza volt. Leerőltette velem a borzalmas ízű fekete löttyöt, ami elsőnek erőse fejbe vágott, és a hányás szélére sodort, utána viszont valóban jobban éreztem magam, és kezdtek tisztulni a dolgok.

A mosdókagyló felett álltam, arcomból csöpögött a hideg víz, mellyel nemrég megmosakodtam. Mi történt hajnalban? Emlékszem a bulira, a jó társaságra. Sebivel indultunk haza. A kocsi… a recepció… a lift… A Csók! Úristen! – döntöttem homlokom a hideg tükörnek.

A csók. Édes volt, és fantasztikus. És hatalmas baklövés! Meglepett, de attól függetlenül visszacsókoltam, aztán elvigyorodva löktem el magamtól a részeg srácot. Igen, így volt. Közben felértünk az én emeletemre, egy szó nélkül, integetve köszöntünk el. Beérve a szobába pedig fáradtan dőltem el az ágyon, és nyilván azon nyomban el is aludtam.

Mélyet sóhajtva néztem fel. Tisztáznunk kell. Nagyon gyorsan! Még ma! Pláne, ha nem indult még haza… Nekem volt még körülbelül másfél órám, nagybátyámék magángépet béreltek a hazaútra, nem volt kérdés, hogy engem is visznek.

Megtörölve az arcom, fordultam el szörnyű tükörképemtől, és indultam a Kis Német keresésére. Az ajtóig jutottam… Kinyitva ugyanis ott áll, teljes életnagyságban, kopogásra emelt kézzel…

— Szia! – köszönt meghökkenve, először ocsúdva fel.

— Szia! Épp hozzád indultam – tártam ki neki a bejáratot. A kanapéra ült le. Ő sem festett túl jól.

— Szóval… elbúcsúzni jöttem.

— Igen, én is. Legközelebb, remélem, több szerencséd lesz! Szia!

— Szia!

Percek teltek el, egymással szemben ülve, kínos zavarban.

— Sebi…

— A. J. … - egyszerre szólaltunk meg. Normális esetben nyilván mindketten nevetésben törtünk volna ki, most azonban csak intettem, hogy folytassa.

— Jaz, nem akarlak megbántani, kedves vagy és gyönyörű és rendkívüli lány! A csók… jó volt, de szeretnék bocsánatot kérni miatta! Nem tudom, mi ütött belém, az egyetlen mentségem, hogy részeg voltam, de tudom, hogy ez nem elég! De meg kell értened, hogy én Hannát szeretem…

— Ne mondd tovább! – szakítottam félbe mosolyogva már- már kétségbeesett magyarázkodását. Hatalmas kő esett le a szívemről. Én nemrég léptem ki egy nem épp boldog kapcsolatból, és élveztem az egyedüllétet. Sebi pedig Hannát szereti, és ez így van rendjén. Egyáltalán nem potenciális szerelemként tekintettem a Németre. Eszembe sem jutott soha.

— Az a csók tényleg jó volt, elismerem. De én is részeg voltam, és én sem tudok felhozni mit arra, hogy visszacsókoltam. Nem szeretném, ha kellemetlenséged származna belőle, és remélem, Hannával sem lesz emiatt semmi gond. Kedvellek, de csak mint barátot.

— Akkor jó! – sóhajtott fel megkönnyebbülve. – De tényleg ne érts félre, tényleg iszonyú jó fej vagy, és megszerettelek ez alatt a hétvége alatt, de olyan vagy, mint a húgom. Hülyeség ez két nap alatt?

— Nem tudom – vallottam be őszintén. – De én hiszek a fiú-lány barátságban. Lökött Német!

Azután a tíz perc után már mosolyogva öleltük meg egymást, és két puszival búcsúztunk el. Ebédre ettem néhány falat korhely levest, erős rábeszélések hatására, majd a reptérre kitaxizva, negyed egy körül indult a gépünk. Talán eddigi legjobb repülésem volt, hiszen átszállások nélküli, zavartalan utunk volt, és nagyon boldog és felszabadult voltam. Persze, azért a másnaposság bezavart kicsit a dologba.

Fél hat körül landoltunk Ferihegyen, kölcsönös bemutatkozás után nagybátyámék tovább mentek Monacóba.

Otthon a napok gyorsan és kicsit monotonon teltek. A mesés hétvége után visszazökkentem az iskola hétköznapjaiba, ami egyáltalán nem esett jól. Kitti és Csenge természetesen már másnap letámadott, ami viszont meglepett, hogy több osztálytársam is kérdezősködött, ráadásul egyáltalán nem bunkó módon. Kérdeztek a családomról, Jensonről, a Forma1-ről. Az interjú, na és persze nyilatkozatom híre villámgyorsan terjedt.

— Nem, nem tudok semmit a fejlesztéseikről, sem egyébről! Ugyanolyan közember vagyok, csak közelebbről tudom nézni a kocsikat, illetve bemehet a motorhome-ba!

— A pilóták? Kikkel ismerkedtél meg?

— Sokakkal. Mind nagyon jó fejek. Ott van Lewis, vagy a Mercedeses Schumi és Rosberg, Vivian, a barátnője, és Sebi…

— Sebi? – hápogott az egyik lány, aki a tömeghez verődött.

— Sebastian Vettel.

— Úristen, nem mondod komolyan! Úh!

— Uramatyám!

A Kis Német hallatán a lányok körében kitört a sikítozás és általános sutyorgás vette kezdetét, mintha legalább ott lett volna. Ennek a bejövő tanár vetett véget.

Az egy hét fecskeszárnyakon repült el, s azt vettem észre, hogy vágyakozom. El Magyarországról, ki a pályára vagy a paddockba. Álmodozásomból a telefonom csörgése szakított ki. Egy idegen szám hívott, éltem a gyanúval, hogy külföldi.

— A. J. Károlyi – szóltam bele. Ezt érti, ha magyar, ha nem.

— Hercegnő! Hogy vagy?