— Basi? – kérdeztem vissza döbbenten.
— Teljes hangerővel! Zavarok?
— Nem, dehogy! Mi újság?
— Eszembe jutottál. Kíváncsi vagyok, mennyire vágyódsz a verseny után?
— Honnan tudod? – képedtem el.
— Csak sejtettem. Nem az üresfejű Barbie-k közé tartozol, érdekel is a cirkusz.
— Oh, köszönöm a bókot! És igen, tényleg hiányzik. Ez őrület! Egyetlen egyszer voltam kint, és… - járkáltam a szobában fel-alá, a telefont a fülemre szorítva, a másik kezemmel gesztikulálva.
— Igen, ismerős érzés. Ha nem vigyázol, a második otthonoddá fog válni!
— Ez annyira rossz lenne?
— Attól függ!
— Mitől?
— Hogy mennyire akarsz a részese lenni.
— Nagyon! Hidd el!
— Annak én csak örülök!
— Sebi… Mi van Hannával?
— Kicsit kiakadt. Elmondtam neki, ráadásul látott egy képet, amint a buliról megyünk elfele. Most is gyanúsan méreget, de már nyugodtabb.
— Ott van?
— Igen, és… ki is vagy hangosítva – vallotta be. A kijelentés meglepett.
— A. J.?
— Oh. Szia, Hanna! – morgás volt a válasz. Feltételeztem, köszönés.
— Hercegnő, melyik versenyre jössz legközelebb?
— Nem tudom, Sebi. A következőre biztosan nem.
— És Húsvétkor? Lesz szüneted, nem?
— Igen, lesz… - gondolkoztam el. – Majd beszélek Jens-szel
— Rendben. Ausztrálra pedig szurkolj nekem, Hercegnő!

Meglepett Sebastian hívása, az még jobban, hogy Hanna előtt tette. Bár éltem a gyanúval, hogy azért is lépte meg, hogy bizonyítsa, tényleg nincs oka féltékenységre.

A következő hét is ugyanolyan gyorsan repült el. Pénteken ismét hívott Sebastian, reménykedve nézett a Nagydíj elé.
A lányokkal eldöntöttük, csajos hétvégét rendezünk, így szombaton Csengééknél ültünk le a tévé elé megnézni az időmérőt, majd pizsamaparti után a vasárnapi futamot is, mely után vegyes érzelmek leptek el. Boldog voltam, hisz nagybátyám győzött. Kissé szomorú, mert nem lehettem ott, és nem gratulálhattam neki élőben, mint Jessica. Valamint sajnáltam Sebastian az újabb kihagyott lehetőség miatt.
Kiesése után nem sokkal a mobilom zavarta meg izgatott szurkolásunkat.
— Szervusz, Basi! – köszöntöttem barátom.
— Hello, Hercegnő! – próbálta palástolni, de kiéreztem hangjából a csalódottságot.
— Mesélj! Nagyon meleg van?
— Eléggé. Most már kicsit jobb.
— Ide küldhetnél a forróságból. Elviselnénk – szándékosan nem említettem kiesését, nem akartam még én is erre emlékeztetni.
— Képzeld, Vivian csütörtökön hívott, majdnem két órát beszéltünk, pedig nem szokásom annyit csacsogni…
Körülbelül öt percet beszéltünk, főleg én, mindenféle butaságról, mikor egyszer csak a Kis Német félbeszakított.
— Hercegnő!
— Igen?
— Köszönöm! – azzal letette, mire én elmosolyodtam.

Két óra telhetett el a nagydíj és az interjúk után, mikor másodjára is megcsörrent a telefonom, ezúttal nagybátyám nevét írva ki.
— Szíja, gratulálok!
— Szia, köszönöm! – elmosolyodtam, Jenson hangja örömittas volt.
— Kitti és Csenge is gratulál – közvetítettem barátnőim mutogatását vigyorogva.
— Nekik is köszönöm!
— Köszöni – tátogtam a csajok felé.
— A. J., olyan információt kaptam, hogy a Maláj Nagydíj alatt szüneted lesz – reménykedve csillant fel a szemem.
— Az a madár véletlenül nem a németek Vettelje volt? Valóban szünet lesz, péntektől keddig.
— Szeretnél velünk jönni?
— Ugye, ez nem kérdés volt? – nevettem. – Hát persze, hogy mennék!
— Rendben. Akkor beszélek Apáddal. Csomagolj, és csütörtökön találkozunk!
— Köszönöm, szia! Megyek Malajziába! – kiáltottam már magyarul, miután leraktam a telefont. Meg sem fordult a fejemben, hogy Zoliék esetleg nem engednek el.
Mire hazaértem, már el volt intézve az utam. Csütörtök reggel indultam Ferihegy 2B-ről, nyolc óra huszonöt perckor London Heathrow reptérre. Tíz óra öt perckor érkeztünk az ötös terminálra, ahonnan Jessica futólépésen mutatta az utat a McLaren csapat magángépe felé, és tíz óra tíz perckor már fel is szállhattunk.
Tizennégy órás utazás után érkeztünk meg, és Jenson már mehetett is az első szabadedzésre, hiszen Malajziában már péntek reggel volt az időeltolódás miatt. Szerencsére nagybátyám velem ellentétben ki tudta pihenni magát a repülőn, míg én csak forgolódtam a székemben.
— Utálom az időeltolódást! – morogtam két ásítás között a mellettem leszálló Tomnak.
— Ha sokszor jössz velünk, megszokod – kuncogott, és kinyitotta nekem a sötétített ablakú Mercedes ajtaját. A hotelben szét sem nézve mentem, amerre mondták, majd bedőlve az ágyamra aludtam el, hogy három óra múlva kipattanjanak a szemeim.
Teljesen frissen ültem fel, és néztem körül, megszemlélve a hálószobát: a plafont fehér, fekete és piros falak, valamint ágy, az ablak előtt kék sötétítő, alatta egy körasztal, két székkel, a lámpákon piros huzat.
Ezután a bőröndömhöz guggolva kerestem elő fehérneműt és köntöst. A pakolásnál egy fokkal könnyebb dolgom volt, mint múltkor, már rutinosabb voltam, illetve nagyjából tudtam, mi vár rám: borzasztó meleg és eső. Így a lenge ruhák mellé biztos-ami-biztos alapon tettem el egy melegítő együttest és esőkabátot.
Gyors tusolás után magamra kaptam egy világoskék ruhát, lófarokba kötöttem a hajam, és táskával a kezemben léptem ki a szobából, és lifteztem le az aulába.
— Jó napot! – köszöntem a recepciós csajnak
— Miben segíthetek? – mért végig fensőbbségesen.
— Jenson Button és Jessica Michibata a hotelben tartózkodik? Az Úr unokahúga vagyok.
— A Hölgy reggeli érkezésük után elment.
— Értem, köszönöm. A száznégyes kulcsa – nyújtottam át a kis platinakártyát. Ezek után kiléptem, és pár perc után sikerült taxit fognom.
—A sepangi pályára, legyen szíves!
Egyértelmű volt, hogy ott vannak, így nem bajlódtam a telefonommal. Igaz, hogy nálam volt, de kikapcsolva, ahogy Bahreinben is. Csak vészhelyzet szükségére vittem magammal.
Megérkezve fizettem, majd átvágva a nézelődők tömegén álltam meg a biztonsági előtt. Egy pillanatra megijedtem, hogy nem raktam el a belépőt, végül a kezembe akadt, és megnyugodva fújtam ki a levegőt. Felmutatva hagytam ott a szúrós szemű őrt, én indultam el sietősen a paddockban.