-          Mi az? – kiáltott fel velem együtt a Sötét Lyuk. – Jön a baba?

-          Már vagy 5 órája jön a baba! – kiabáltam vele is. – Most egy nagyobb fájás jött!

-          Jól van, le ne nyeljél már! – nyújtotta rám a nyelvét. Ekkor a szoba sarkában lévő heverőről Szabus éledt újjá.

-          Öhm… Lemaradtam valamiről? – kérdezte kótyagosan. Ugyanis ő az első adandó alkalommal, miután beindult a szülés, kivonta magát a forgalomból. Merthogy elájult a drága. Néha azért irigyeltem érte.

-          Röviden és tömören: Noncsi kissé hisztis állapotban van, visszatartja a babákat addig, amíg Fer ide nem ér. Ne kérdezd tőlem, hogy hogyan, de megoldja. Ja, és Kimit kizavarta a reptérre Nandoért, bármelyik pillanatban megérkezhetnek. – mintegy végszóra berobbant az ajtó. De nem az jött, akire vártam.

-          Kiara! Mondd meg a nővérkének, hogy még nem szülök! Még nincs itt Fer! – utasítottam a dokinőt.

-          Nem mondok meg semmit! Előbb megvizsgállak! – majd fogta magát, leült elém, széttárta a lábaim és megvizsgálta, amit ilyenkor meg kell vizsgálni. Majd felpillantott rám. – Nagy szerencséd van, mert még nem vagy eléggé kitágulva. Várhatunk még egy kicsit. De csak egy kicsit.

-          Höhh! Mondtam én! – néztem diadalittasan mosolyogva a többiekre. De egy újabb fájás hamar letörölte a vigyort az arcomról. – AÚÚÚÚÚÚ! Hol van már az a fafej??????  - kiabáltam. Ekkor újra kivágódott az ajtó. Végre! Fernando repült felém vigyorogva, bazsalyogva, ahogy az ilyenkor szokás.

-          Itt vagyok Kicsi Lány! – hajolt le, hogy megcsókoljon, de én hirtelen ötlettől vezérelve pofon vágtam. Kétszer is. Mindenki ledöbbent. De ő a legjobban. – Ezeket miért kaptam? – kérdezte értetlenkedve.

-          Azért mert ide juttattál! Tudod, hogy mennyire fáj? – nyögtem fel panaszosan. – Ha még egyszer szexuális célzattal közeledsz felém, esküszöm, hogy kiheréllek! Fernandát csinálok belőled! – erre a kis mocsok elröhögte magát!!

-          Ezt úgysem tennéd meg velem! – kacagott ki. – Ahhoz túlságosan szeretsz!

-          Ebben a pillanatban nem hinném! – néztem rá villámló szemekkel. – És különben is, miért tartott ennyi ideig, hogy megérkeztél?

-          Elhúzódott egy …. – közbejött egy AÚÚÚÚÚÚ a részemről. – Na Kicsi Lány, most szépen megfogod a kezemet, kicsit felülsz én pedig beülök mögéd, hogy megtartsalak. – vette át egyből az irányítást. Közben persze Kiarára nézett kérdőn, hogy szabad-e. A hadművelet engedélyezve volt.  – Úgy ni. Most pedig szépen vegyél egy nagy levegőt, majd tessék nyomni egy nagyot! – azt csináltam, amit mondott. Ő pedig tartott engem hátulról, és simogatott, fogta a kezem. – Rendben megy ez, látod? – bólintottam egyet, majd nekidőltem és pihentem egy kicsit, az újabb fájásra várva. – Szabus, ideadnád azt a vizes tálat és a kendőt?

-          Persze! – felelte a kérdezett és teljesítette a kérést.

-          Köszönöm. – mosolygott rá Fernando, majd elengedte a kezemet, bevizezte a kendőt és megtörölte a homlokomat vele.

-          Azt hiszem, itt ránk már nincsen szükség. – mosolygott ránk Szabus és gyorsan elköszönve, a Mély Torokkal együtt kimentek a szülőszobából.

-          Rendben van, jól csináljátok. – dicsért meg minket Kiara. – Azt hiszem, most már jöhetnek a babák.

-          Azt hiszed?! – néztem rá meredt szemekkel.

-          Kicsim, ne köss bele minden mondatba. – súgta Fer a fülembe, majd elkezdte a fülcimpámat harapdálni és pici puszikat szórni a nyakamra. Hmmm…. Normális, hogy szülés közben a kedvesemmel való szexre gondolok? – Gondolj arra, hogy nemsokára már velünk lesznek a hercegnőink. – mivel jött egy újabb fájás, megszorítottam a kezét.  – Tarts ki Kicsim, nemsokára vége. Itt vagyok melletted! Nemsokára igazi család leszünk! Vegyél egy nagy levegőt ésss – a monitorra nézett, majd folytatta. – nyomj. Jól csinálod… Folytasd csak… úúúúgy…

Még fél óra szenvedés után, kimerülten hanyatlottam vissza Fernando karjaiba. Megszülettek a kisbabáink, épp mosdatni vitték őket. Természetesen Fer vágta el a köldökzsinórokat, majd visszasietett hozzám. Nagyon aranyos volt és egy ideje meg sem szólalt. Nyelte a gombócokat a torkában, de bármennyire meg is volt hatódva, engem szorosan a karjaiban tartott.

Végre eljött a pillanat, amikor letisztogatva odahozták hozzánk a kicsikéinket. Először meg sem mertük fogni őket, de Kiara a kezembe adta őket. Ellágyulva néztem rájuk és közben potyogtak a könnyeim. Gyönyörűek voltak!

-          Üdv idekint Pocaklakók! – mondtam nekik mosolyogva, meghatódottan a csodától. – Már nagyon vártunk titeket! Én vagyok az anyukátok. – felpillantottam Fernando arcára. Örömében ő is elsírta magát. Egymás szemébe néztünk és megerősítve éreztük magunkat abban, amit eddig is tudtunk. Örökre összetartozunk.Szegénykém egy szót sem tudott szólni, csak átvette tőlem őket és nézte a gyermekeinket, hosszú-hosszú perceken át. Én kimerülten, de boldogan néztem őket az ágyból. Az idillt a nővérke törte meg.

-          Hogy hívják a kislányokat? – kérdezte meg. Fernando összeszedte magát és válaszolt.

-          Nora Angélica Alonso az idősebbik és Clara Sofía a fiatalabbik. – suttogta, majd mind a két kislány buksijára adott egy-egy puszit. Ez volt az utolsó képem róluk, mielőtt elnyomott volna az álom.