Másnap viszonylag korán ébredtem és egy édesen mosolygó Fernando Alonsoval találtam szemben magam.

-          Jó reggelt Anyuka! Hogy érzi magát? – kérdezte fülig érő szájjal, de még mindig könnyes szemmel.

-          Fáradtan, de boldogan. – nevettem rá és odahúztam magamhoz, hogy egy csókot adjak neki. Mondjuk nem kellett annyit húzni, jött ő magától is.

-          Hmmm… Ez finom volt! – mosolygott rám. Valami különös csillogott a szemében. – Szeretlek! Köszönöm, hogy megajándékoztál magaddal és a lányainkkal! – nézett komolyan a szemembe.

-          Uram, ez csak természetes! – válaszoltam neki fülig elpirulva. – Bocsi a tegnapi hisztiért, azt hiszem kicsit alacsony a fájdalomküszöböm!

-          Vettem észre. De ezért vagyok én! – ölelt át, majd bebújt mellém az ágyba. – Nemsokára hozzák a kicsiket, megtanítanak, hogy kell megetetni őket. Bent maradhatok? – kérdezte most ő pirulva.

-          Ha szeretnél, akkor természetesen. – adtam meg az engedélyt. Éppenhogy csak bólintottam, már be is jött a nővérke a kicsikéinkkel.

-          Ohh, jó reggelt! – köszönt nekünk kicsit meglepődve. – A babák már éhesek, úgyhogy gondoltam behozom őket.

-          Ez csak természetes. – mosolyogtam rá. – Jöhetnek is, csak felülök.

-          Segítek kicsim. – ajánlotta fel Fer és máris megtámasztott hátulról és felemelte a háttámlát az ágyon. – Így jó lesz?

-          Igen. Tökéletes. Jöhet a szoptatás. – mondtam magabiztosan, majd Fer kuncogását hallottam. A kis perverz… :D

-          Rendben, akkor most Norat adom oda először, ugyanis ő éhesebbnek tűnik. – majd odajött és a kezembe adta a kislányomat.

-          Addig Clarithat megfoghatom? – kérdezte bociszemekkel Fernando, visszatelepedve mellém az ágyra.

-          Természetesen. – vigyorodott el a nővérek gyöngye.

Így került Clara az apukájához, aki egyszeriben adott az arcocskájára vagy 5-6 puszit és meghatódva tekintett rá. Úgy tartotta, mint egy kincset. Tényleg hercegnőként bánt velük. Velünk. Én Norithara pillantottam és gombócot éreztem a torkomban. Éppen kinyitotta a szemecskéjét… Ugyanolyan zöldesbarna szeme volt, mint az apukájának. Ugyanaz a tekintet, orr, szem, száj… Csudaédes babák… Elsírtam magam örömömben, a boldogságtól. Fernando átölelt, miközben Clarithát tartotta. Ő is kinyitotta a szemét. Az övé olyan kék volt, mint az enyém… Fernando vállára hajtottam a buksimat és együtt néztük a gyermekeinket. Élveztük a pillanatot. Egészen addig, amíg a csöppségek fel nem sírtak, jelezvén, hogy éhesek.

Szerencsére az etetés ment, mint a karikacsapás. Semmi probléma nem volt, valahogy ösztönösen éreztem, hogy mi a teendő ilyenkor. Fernando is megilletődötten nézte, ahogy előbb Nora, majd Clara jóllakik. Majd közösen megbüfiztettük őket. Norat Fer, Clarát pedig én. Ennél meghittebb pillanatot el sem tudnék képzelni, minthogy a szerelmemmel közösen gondoskodunk a gyermekeinkről. Egy családként. Örülök, hogy ezt átélhetem vele. Velük.

Büfiztetés után kikönyörgtük a nővérkétől aktív bociszemekkel, hogy hagy altassuk el mi, a karjainkban a piciket. Ringattuk őket óvatosan, míg Fer egy spanyol altatódalt énekelt nekik. Érdekes, hogy őket is mennyire megnyugtatja a hangja, egyből álomba szenderültek. Ekkor Fernando felállt és a kiságyaikba vitte a kicsiket.

-          Ez… nagyon-nagyon … - csuklott el a hangja. Nem találta a szavakat. Csak vigyorogni tudtam rajta. Majd egy sunyi mosoly húzodott a számra.

-          Emlékszel mit ígértél? – kérdeztem tőle. Ráncolta a homlokát. – Tudod, ha megszülettek a kicsik.

-          Ajjj, szegény fejem! – csapott a homlokára. – Miért kínzol azzal a pálinkával?? – kiáltott fel teátrálisan, én meg kinevettem. Volt ugyanis egy alkunk, egy igen érdekes alkunk…..