-          Mert jól esik! – nyújtottam rá a nyelvem vigyorogva. – Különben is, ha megiszod, utána én következem…. – villantottam egy kaján mosolyt rá.

-          De ha megittam a pálinkát és elszívtam a szivarokat, utána már használhatatlan leszek! – morgolódott.

-          Akkor én majd a rákövetkező éjjel akciózom. – simogattam meg a buksiját.

-          Na jó! – adta meg a beleegyézését. – De szerintem halasszuk el egy kis időre, amíg rendbejössz.

-          Én se most gondoltam… 1 hónap múlva jó lesz? – nevettem rá.

-          Aham. – bólogatott. – De most beszéljük meg Kiarával, hogy mikor mehetünk haza.

-          Rendben.

A szülés után 4 nappal, február 7-én mentünk haza a kórházból. Addigra a barátaink mindent elintéztek a házban, amivel mi el voltunk maradva. Amint beléptünk, tátva maradt a szánk.

A nappaliban életnagyságú plüssfigurák sorakoztak, főként a Micimackóból, de voltak azért a bohóchalak a Némó nyomából és a Verdákból is javarészt mindenkit megtaláltunk. Díszítésként virágok, lufik voltak itt-ott elrejtve és rendkívül finom ebédillat terjengett az egész házban.

Mindenki ott volt, akit a szeretteink között tudhattunk: Fernando szülei voltak az elsők, akiket megláttunk. Ana Maria és Jose Luis meghatottan nézték a jelenleg babahordozóban szundító kicsiket. A nyomukban rögtön ott volt Lorena és családja illetve az én kis öcsijeim, akik immár állandó lakókká váltak nálunk. Ők igazán megilletődötten nézték Norat és Clarat. Ahogy beljebb értünk és egy kicsit lepakolásztunk, felfedeztük, hogy nem csak a családunk van itt.

Kimi és Bene, Sebi és Szabus, Mark, Rob, Toni és Kiara, Rami a családjával és Atte sem maradhatott ki a mi kis hazaérkezésünkből. Fernandora néztem, hogy ő tudott-e erről a kis összejövetelről, netán nem ő szervezte-e. De ahogy rápillantottam láttam, ő is ugyanúgy meg van lepődve, mint én, ugyanúgy meg van hatva, mint én. Szóval nem Fer volt az értelmi szerző.

Rengeteg kis ajándékot kaptunk: ruhácskákat, kicsi cipőket, a már említett plüssöket. Amik viszont nekem a legjobban tetszettek, azokat Kimitéktől kaptuk: 2 kicsi gokart, amiket 2-3 évesen már tudnak hajtani a csajszik. Valamint 2 gyönyörű mózeskosár is járt hozzájuk. Csak Kimi szemébe néztem és egyszerűen nem tudtam mit mondani. Nem úgy, mint Fernando.

-          Azért ezt a gokart dolgot még meggondoljuk. – mormogta.

-          Hé! Álljon meg a menet! Talán azt hiszed, hogy a lányok nem tudják felvenni veletek a lépést? – álltam anyatigris üzemmódba.

-          Dehogynem! De akkor is féltem őket! – sütötte le a szemét, mintha valami szégyenletes gyengeséget ismert volna be.

-          Szerintem Noncsi is félt téged, szóval kvittek vagytok. – kotyogott közbe a régen hallott Seby Baby. Én hálásan, Nando morcosan nézett rá. Rob és a finn szekció elröhögte magát.

-          Úgy látom nem lesz náluk unalmas az élet. – dörmögte Rami.

-          Én is pont erre gondoltam. Mi lenne ha suttyomban bekameráznánk a házat? – vetette fel az ötletet Toni.

-          Főleg a hálót! – vigyorodott el Rob, mint a vadalma. Fernando felhorkant.

-          Na most álljatok le! – mennydörgött rájuk. Közben Bencus és Bali sündörögtek mellém és máris kihúztak a teraszra. Nagyon meg voltak szeppenve. Majdnem elsírták magukat.

-          Mi a baj kicsikéim? – ültem le az egyik kerti székre, Balit az ölembe vettem, Bencus pedig a szék karfájára telepedett.

-          Hááát.. Azt hiszem vissza kellene mennünk anyáékhoz. – hajtotta le a fejét Bencus, Bali meg bólogatott mellé, de közben elsírta magát.

-          Na de miért? – hökkentem meg. El sem tudtam képzelni, hogy támadt ez az eszement ötletük. – Nem szerettek velünk lakni? – el tudtam ugyanis képzelni, hogy anyám hogy fogadná őket…

-          De igen, nagyon! – kezdett el hangosabban sírni Balázska és átkarolta a nyakamat, majd a fejét a vállamba fújta.

-          Akkor mi a baj? – fordultam Bencus felé.

-          Nem szeretnénk zavarni. – suttogta Bence is könnyezve. – Nektek most Nora és Clara a legfontosabb, ők a családotok. Jobb lesz nektek nélkülünk.

-          Ezzel nem értek egyet. – szólalt meg egy férfihang a hátam mögött. – Egyáltalán nem zavartok gyerekek, ti is a családunkhoz tartoztok! – jött oda a válságértekezletünkhöz Nando és mindannyiunkat egy hatalmas ölelésbe foglalt. – Szeretném, ha itt maradnátok velünk.

-          Biztos nem baj? – nézett fel Fernandora Balika könnyes szemekkel. Olyan büszke voltam rá, hogy már lassan 7 éves és megtanult angolul. Mivel ha mindannyian együtt voltunk, angolul beszéltünk és így a legkisebb törpére is ragadt a nyelv.

-          Biztos! – simogatta meg a buksiját Nano és adott rá egy hatalmas puszit. Majd Bencust is megölelte. – Egyébként ha megebédeltünk, van nektek valami a garázsban, Kiminek köszönjétek… - vigyorodott el, majd elkezdett beterelni minket a melegbe. – Most pedig menjünk be enni, mert a jelenlévő nők versengve főztek nekünk, hogy elnyerjék a kegyeinket.

-          Hát azt ezután a meglepetés-hír után nehéz lesz… - sóhajott fel Bali. Ferrel a fejük fölött mosolyogtunk erre egymásra.