Február 9-én Fernek sajnos már el kellett utaznia Jerezbe, a második Ferraris tesztjére. Nagyon izgatott volt miatta, viszont egy hatalmas adag lelkiismeretfurdalása is volt azért, hogy itthagy engem a gyerekekkel.

-          Kár, hogy nem novemberre vártuk a kicsiket, akkor sokkal-sokkal többet lehetnék most veletek! – nyögött fel panaszosan, miután már vagy háromnegyed órája búcsúzkodott tőlünk a nappaliban.

-          Okés, legközelebb majd úgy időzítünk. – mosolyogtam rá hamiskásan. Felcsillant a szeme.

-          Legközelebb? – húzott oda magához és mélyen a szemembe nézett.

-          Igen… - feleltem neki elhalón és megcsókoltam.

-          Mi lenne, ha az öles nyelvcsapásokat akkorra tartogatnátok, mikor Fer hazajött? – toppant be Rob.

-          Téged már megint mi lelt, egyetlen lengyel barátom? – döbbentem meg szerintem teljesen jogosan a viselkedésén.

-          Még kérdezed? Akut nőhiány! – adta meg a választ Fernando.

-          Nevessetek csak ki! De miért pont én nem találok magamnak valami értelmes csajt? – tette fel a költői kérdést Rob. Mi csak összenéztünk Nandoval és elkezdtünk röhögni, erre a drága bedurcizott és kitrappolt a kocsihoz. Fer adott még két gyors puszit, majd utána ment.

-          Hé, te lökött lengyel! – kiáltott utána én meg egy jót nevettem magamban. Nem fognak unatkozni az biztos.

De én sem, ami azt illeti. Még mindig elég fáradtnak éreztem magamat, de megkértem mindenkit, hogy menjen haza és hagyjanak egyedül a négy kisgyerekkel. Ki kell végre próbálnunk magunkat, hogy mennyire tudjuk megoldani az életünket, hogyan tudunk segítség nélkül családként működni.

Fernandoval elhatároztuk, hogy az áprilisi futamokra már kimegyek vele, de a gyerekeket addig Ana Mariara és Jose Luisra bízzuk. Hagy unokázzanak egy kicsit. Addig pedig szépen csendben itthon nevelgetjük a 4 kis porontyot.

Mit is mondtam a csendről? Babasírást hallottam a babyzugból, úgyhogy felmentem a lépcsőn, ellenőrizni, hogy mi a sírás oka. Meglepett a látvány, amivel szembesültem.

Bencus és Bali szépen csendben odasettenkedtek a kiságyakhoz és ringatni kezdték a kislányokat. Énekelgettek is nekik, és meg is kapták érte a jutalmukat: Clara szépen nevetett rájuk, Nora pedig gügyögött.

-          Azt hiszem ilyen jó nagybácsikat nem találni minden bokorban! – öleltem át a srácokat, majd a lányokra vetettem egy pillantást. Lassan álomba szenderültek. Azt azért még megnéztem, hogy nem kell-e tisztába tenni őket, de nem volt semmi probléma. – Itt maradtok velük? – kérdeztem Baliékat. Bólintottak, hogy igen és intettek, hogy csendesebben, mert a csajok alszanak. Suttogóra fogtam hát. – Akkor én lemegyek és készítek ebédet. Ne felejtsétek el, a tanár 10-re jön.

-          Okés. – mondta Bencus, így kilopakodtam a szobából és a konyha felé vettem az irányt.

Ilyenformán teltek csendesen a napjaink, vártuk Fernandot haza. Úgy vettem észre, hogy a testvéreimnél már közel jár ahhoz, hogy teljesen átvegye az apa szerepét. Úgy várják őt haza, mint a Messiást.

Minden nap hívott minket esténként és minden alkalommal vagy 1-2 órát beszéltünk. Egymás kezéből kapkodtuk a mobilt, olyan voltam én is, mint egy nagyra nőtt gyerek. Hiányzott na.

Főleg a fürdetéstnél, az 2 nap alatt közös kis szertartás lett nálunk és úgy vettem észre, hogy a lányok is hiányolják.

-          Tényleg? – kérdezte izgatottan a kagyló másik végén, amikor megpendítettem neki a gyanúmat.

-          Tényleg. Látnád csak az arcukat, mikor veszem elő a kádat… Egyből néznek körbe, hogy merre van az a lökött spanyol, aki az apánknak nevezi magát? – nevettem el a végét.

-          Ez most nem volt szép! Így csúfot űzni az érzéseimből! – röhögött ő is.

-          Megérdemelted, mert iszonyatosan hiányzol. – sóhajtottam egy nagyot.

-          Te is nekem. De azért próbálj meg kikapcsolódni! Nem szeretném, ha túl sok mindent vállalnál magadra és kikészülnél! Ha bármilyen segítség kell, csak szólj! – követelte aranyosan.

-          Rendben. Ha kell valami, sikítok.

-          Azt azért nem kell. Legfeljebb csak akkor, ha én csalom elő belőled egy különlegesen szenvedélyes éjszakán…. – egyből átváltott egy kajánabb hangnemre.

-          Höhh! – ennyire futotta csak a reakciókészségemből, mert csöngettek.

-          Hallom, menned kell. Vigyázz magatokra Szerelmem. Szeretlek! – köszönt el tőlem megértően.

-          Te is vigyázz magadra Fernando! – kértem a tavalyi balesetére emlékezve. – Szeretlek! Szia, Jó Éjt!

-          Jó lesz, mert veled fogok álmodni. – nevetett a kagylóba, mire az a valaki az ajtó mögött rátenyerelt a csengőre. – Na jó, most már tényleg menj.

-          Okés. Puszi! – mondtam neki és kinyomtam a mobilt. Az ajtóhoz mentem és kinyitottam.

-          Betti! Szijja! – örültem meg a legjobb barátnőmnek. De amikor az arcára néztem, rosszat sejtettem. – Mi a baj? Miért sírsz?