Murphy törvénye most is érvényesült. Negyed órája sétáltam már a hévhez vezető földúton, amikor elkezdett szakadni az eső. Rajtam pedig nem volt más, csak egy kis rönyós sort és ing, úgyhogy kissé elkezdtem aggódni.

A megállóhoz hátralevő utat futva tettem meg, de eltartott vagy 20 percig, mire odaértem, ugyanis a lezúduló víztömeg hatására igencsak csúszóssá és sárossá vált minden. Hogy a szerencsétlenséget tovább fokozzam, lekéstem a negyed 10-es hévet, a következőre pedig még másfél órát kell várni. Csodálatos.

A Hungaroring megállónál ugyanis nincsen semmilyen védett zug: se egy pad, se pedig egy kisebb váró tér, tetővel. Nincsen semmi. Az eső pedig csak fokozódott még egy órán keresztül. Rettenetesen átáztam és fáztam is, mire megérkezett a hév.

Kb. fél egyre értem vissza a Kempinskibe. Az ajtónálló alig akart beengedni, csak amikor megmutattam neki a beléptető kártyámat, csak akkor állt félre az útból. A hotel halljában egy kisebb renault-os csapat gyűlt össze. Ott voltak a lányok, néhány szerelő srác, akiket látásból már ismertem, illetve Flavio, Bob és a két pilóta. Elképedve néztek rám.

-          Hanna! – kiáltott az olasz. – Hát veled meg mi történt?

-          Semmi különös. Eláztam, lekéstem a hévet. Ennyi. Nem kell belőle drámát csinálni. – feleltem, majd egy szép kis köhögő-rohammal zártam a mondatot.

-          Nem úgy volt, hogy Fernandoval jössz? – kérdezte értetlenkedve Sue.

-          Nem! Kérlek máskor ne hallgassatok rá, mert túlságosan ki van éhezve ahhoz, hogy a másik kívánságát tiszteletben tartsa. És, remélem most mindenki megbocsát, de jobb lesz, ha ágyba bújok! EGYEDÜL! – fordultam a rezzenetlen arccal bámuló spanyol felé.

-          Persze, menj csak! – bólintott Bob.

-          Majd küldetünk fel valami ennivalót és egy forró italt! – fűzte még hozzá Flavio. – Jó Éjt!

-          Jó Éjt! Sziasztok! – köszöntem el a társaságtól és a szobámba indultam.

A pénteki meló elég megterhelő volt. Egyfelől többen is voltak a büfében, mint tegnap, másrészt egész nap szarul éreztem magamat. Iszonyatosan fájt a torkom, köhögtem és magas, 38.8 fokos lázam is volt.

-          Csajszi, menj vissza valahogy a hotelbe és kúráld ki magad! – adta ki az utasítást 5 körül Sue. – Mi itt maradunk és mindent rendbe teszünk!

-          Na nem! Még nem telt le a munkaidőm! – akadékoskodtam, miközben majd kiköptem a tüdőmet két köhögés között.

-          Ugyan már! Flavio már délelőtt mondta, hogy sipirc haza, de te makacs vagy, mint egy öszvér! – lépett oda hozzám Jeanne. – TŰNÉS PIHENNI! – kiabált rám, majd kituszkolt a büfé ajtaján és bezárta utánam.

A hármas fogat onnan nyújtotta rám a nyelvét. Most tehát már csak az volt a dolgom, hogy találjak pár kedves szerelőt vagy más csapattagot, akihez még beférek egy fuvarra. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz dolgom lesz, mert már csak 3 kocsi volt a Renault részére fenntartott parkolóban: a lányoké, Lorenzoé – egy jóképű, olasz szerelőé - és Fernandoé. Reménykedtem, hogy Lorenzo fog jönni, de hát Murphy törvénye lépett érvénybe újra. A spanyol bika jött a parkolóba és érdeklődve figyelte, ahogy törökülésben gubbasztok Lorenzo kocsijának motorházán. Közben pedig egyszerre törlöm az orrom és köhögök. Roppant vonzó látvány lehetek… :P

-          Lorenzot várod? – kérdezte kissé harciasan Nando.

-          Igen. – feleltem neki fuldokolva.

-          Tehát őt beengeded a bugyidba, engem meg nem? – érdeklődött meglátásom szerint kissé féltékenyen.

-          A-A! Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy én kéredzkedem be a kocsijába. De ha már így felhoztad kedvenc témádat: lehet, hogy őt előbb engedném be a bugyimba, mint téged. – vágtam vissza rekedten. Na ezen felhúzta magát és határozott léptekkel elém állt. Kb. 20 centire lehetett tőlem – bár tudjuk, hogy azt gyorsan el lehet tüntetni.

-          És mégis miért? – kérdezte dühtől izzó szemekkel. Azon gondolkodtam, hogy a fenébe lehet a versenypályán olyan nyugodt, ha a való életben mindenen felhúzza magát. Jobban mondva azon, hogy engem nem tud „felhúzni”.

-          Talán mert ő nem akar engem lerohanni és tisztelettel bánik velem? És mert jóképű? – incselkedtem vele gonoszan. Felhorkant.

-          Én is jóképű vagyok! – topogott ott előttem, majd még közelebb hajolt hozzám. – Ne mondd, hogy nem izgulsz fel már attól is, ha rád nézek, vagy hozzád érek! – fogta két keze közé az arcom. Egy megvető pillantást kapott válaszul. Viszont ő, mondhatni megégette magát. – Jesszusom, te lázas vagy! – kiáltott fel.

-          Nahát. Ez volt a nap híre. – biggyesztettem le a számat.

-          Szóval ezért várod Lorenzot! Hogy hazavigyen! – könnyebbült meg, mikor összerakta a kirakóst. – De sajnálattal közlöm, hogy kedvenc olaszod legalább este 10-ig bent lesz – így a lányok is – így velem kell a hotelbe jönnöd.

-          Köszi, de inkább megvárom a többieket. – morogtam. Erre fogta magát és felült mellém a motorháztetőre. – Mondd, te mikor akarsz leszállni végre rólam?? – csattantam fel.

-          Ugyan cica, hisz még rád sem másztam! – vigyorgott magabiztosan, majd folytatta. – Itt várok veled addig, amíg már nem fogod tovább bírni és kénytelen leszel belátni, hogy velem kell hazajönnöd! 

Marha jó. Már vagy egy órája dekkoltunk a kocsi tetején, bár nem beszéltünk. Viszont éreztem, hogy a lázam egyre jobban megy fel és hosszabbnál hosszabb ideig köhögök.

-          Na jó, én ezt nem nézem tovább! – pattant fel mellőlem Fernando. Felkapott, a hátára vetett, mint egy krumplis zsákot és megindult velem a kocsija felé. Ott bevágott az első ülésre, bekötötte a biztonsági övemet, majd ő is bepattant a vezető ülésre és padló gázzal elindult.