Főzőcskézésünk közben kivételesen mi üvöltöttük a zenét. / http://www.youtube.com/watch?v=H1iR2Wi3u5o&playnext_from=TL&videos=JxtSQpuMGFk / Természetesen AC/DC ment, az egyik kedvencünk.

Persze annyira nem volt hangos a zene, hogy ne halljuk meg az ajtón felhangzó, féktelen dörömbölést. Egy rántott csirkemell-szelettel a kezemben bandukoltam oda az ajtóhoz és vigyorogva nyitottam ki azt.

-          Na végre! – fintorgott a finn pilóta. – Méghogy mi bulizunk hangosan!

-          Parancsolsz? – kérdeztem vigyorogva, a husit „csócsálva”.

-          A kábeleimet szeretném visszakapni! Hol vannak? – toporgott a küszöbön.

-          Jó helyen. Most pedig párologjatok haza szépen, mert éppen ebédelnénk!

-          Ebéd? – csillant fel Fernando szeme. – Esetleg nem csatlakozhatunk?

-          Nem. – adtam meg a választ, de elárultak. Reni lopakodott oda mögém és engem megcsikizve beengedte a srácokat.

-          Gyertek csak beljebb. Van elég kajánk! – kacsintott a srácokra az elvileg legjobb barátnőm. Nando és ő egymásra vigyorogtak, míg Kimster és én fintorogtunk.

-          Persze Nünüke, éljük fel a készleteinket! – mufurckodtam Renivel. Úúúúútálta ezt a becenevét…

-          Nünüke? – röhögött fel Fer, majd a homlokához kapott. – Jaj szegény fejem! Úgy hasogat!

-          Nem kellett volna annyit vedelned! – néztem rá kicsit szúrósan. – Aki nem bírja a piát, ne is igyon!

-          Bírom én! – hepciáskodott a spanyol kakas.

-          Ahhhaa… Nem baj, legalább jót röhögtünk rajtad! – bátorítottam „szegénykét”.  Vasvillaszemekkel nézett rám, de a szőkeség szemében megjelent egy kis vidámság.

-          Röhögtetek rajtam? – húzta fel a szemöldökét. – Tudjátok, ki vagyok én?

-          Kétszeres Forma-1-es világbajnok! – ejtette ki áhítattal Reni.

-          De ettől még ugyanolyan ember, mint bárki más. – hűtöttem le a kedélyeket. – Ha hülye vagy, akkor azt a szemedbe is mondom. VB-k ide vagy oda!

-          Sebinek igaza volt. Belevaló csajok! – vigyorgott a haverjára a spanyol még mindig a fejét fogva.

-          Én ezt már tegnap is megmondtam. De sajnos Ő – mutatott rám a mutatóujjával. – nem akart a rudamon táncolni! – sóhajtott fel panaszosan, a reakciómat lesve. Odamentem hozzá és megfogtam az intimebb testrészét. Csak lesett, tátott szájjal.

-          Nos, azt hiszem nyaktól lefelé és fölfelé is többet képzelsz magadról, mint amit valójában érsz. – mosolyogtam rá negédesen, majd asztalhoz invitáltam őket. – Az ebéd tálalva…. – vigyorogtam rájuk.

-          Én ebből nem kérek! – pattant fel elvörösödő fejjel Kimi és kirobogott a házból, zengve becsapva maga után az ajtót.

-          Hmm… Legalább több marad nekem! – kiáltott fel lelkesen, a tenyerét összecsapva Fernando, majd nekiláttunk az evésnek.

Ebéd alatt egész sokat beszélgettünk. Fer, ha nem emlegettük fel neki a tegnap esti kis garatmosdatását, egész normális volt. Mondhatni közvetlen, nem az a zárkózott fazon, akit Reni reggel lefestett nekem. Még poénkodott is. Nahát.

De egy idő után az ajtónk megint be akart szakadni. Vállaltam az ajtónálló szerepét, ugyanis tettem egy olyan megfigyelést, hogy Reni és Fernando egész meghitten tudják kettesben eltörölgetni az általam tisztára mosott edényt.

-          Szia! – mondták újdonsült szomszédom vendégei.

-          Sziasztok! – vigyorogtam rájuk, megszeppent arcuk láttán. Gyanítottam, hogy nem sokáig maradnak ilyen kis félénkek. – Mit tehetek értetek?

-          Öhm, ha nem baj, ebédelni szeretnénk? – nézett ránk boci szemekkel Sebastian.

-          Nem volt elég a palacsinta? – nevettem rá.

-          Ennyi embernek? – tárta szét a karját.

-          Na jó, ebben van valami. – mosolyogtam rájuk. – Gyertek be. Egy kismadár elcsicseregte, hogy számíthatunk rátok, így van elég kaja.- ezzel beinvitáltam a kis csapatot a házikómba.

Újra megterítettünk és tálaltunk. Nando megint repetázott.

-          Egyébként nektek nem kellene a vonalaitokra ügyelni? – incselkedtem velük, a tűzhely mellett állva, újabb rakomány palacsinta előállításán fáradozva.

-          Lemozogjuk! – legyintett Fer újabb falat ételt lapátolva a szájába, fél szemmel az italokat kitöltő Renit vizslatva. Mikor észrevette, hogy észrevettem rám vigyorgott én meg vissza, rá.

-          Húúú, csajok, ez nagyon finom volt! – tette a kezét jóllakott pocakjára Robert Kubica. – Tudjátok mi esne jól? Egy nagy adag fagyi! – nézett rám esdekelve. Elég sokáig álltam a pillantását. – Mi az? Mit nézel? – kérdezte vigyorogva.

-          Csak azon gondolkodtam, hogy lehet ekkora orral nyalni. – válaszoltam neki röhögve.