Hát most marha nagyot csalódtam Kimiben, az hétszentség. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen érzéketlen. Mi a fene baja lehet?

Ugrottam egyet hirtelen, mert csörgött a mobilom. Felvettem, mert Kimi volt az.

-          Mi van? – vakkantottam bele a vonalba.

-          Te, ha még egyszer ilyet mersz nekem mondani, én…… - kezdett bele irtó dühösen a mondókájába. Hallottam, hogy egy szék csikordult.

-          Ugye ezt a mondatot nem akarod befejezni? – úgy veszem észre, Fer elkapta a grabancát.

-          De igen! – hepciáskodott a szőke. – És be is fejezem. Nem tarthatsz vissza. NONCSI! Ha még egyszer ilyet mersz nekem mondani, én nem állok jót magamért! És még egyszer ne merd rám csapni a telefont! Mert meg fogod bánni!

-          Hallod egyáltalán magadat? – kérdeztem szomorúan. – Felfogod, hogy miket beszélsz? Mi történt veled? Miért fordultál így ki magadból?

-          Mi van? – hökkent meg. Szerintem ordításra számított. De azt majd inkább szemtől szemben. – Te ne akarjál velem lelkizni, jó? Te már elérted a célodat, sikerült behálóznod Fernandot, elvetetted magad vele, úgyhogy… - csattanást hallottam, majd dulakodás hangjait.

-          Segítsetek már szétválasztani őket! – kiabált Sebi. – Szabus, te ne!

-          Mi történt? – kérdeztem a vonal másik végétől, mert a hívás szerencsére nem szakadt meg. Valaki felvette a telefont.

-          Szijja Noncsi, Heikki vagyok. – szuszogott a fiatalabbik finn.

-          Szia Heikki. Mi történt odaát? – kérdeztem izgatottan.

-          Fer beverte Kimi képét, erre elkezdtek bunyózni. Sebi, Rob és Mark szét akarta őket választani, Szabus is odarohant, Kimi pedig véletlenül eltalálta őt egy jobb horoggal! Nem tudom mi a fene baja van mostanában! – leesett az állam, a döbbenettől egy szót sem tudtam szólni. – Itt vagy még?

-          Öhh, igen. Csak egy csöppett ledöbbentem. Te sem tudod, hogy mi lehet a háttérben?  - kérdeztem Mr Kovalainent.

-          Lövésem sincs a dologról. – nagyon tanácstalannak hangzott minden szava, így hittem neki.

-          Heikki add már ide azt a kurva telefont! – kiabált Heikkire Iceman.

-          Szi… - köszönt volna el, de Kimi nem hagyta. Kikapta a kezéből a mobilt és kinyomta.

Ezek után levonultam a konyhába, készíteni magamnak egy bögre forró csokit. És enni egy kis epres milkát, azt hiszem rám fog férni. Persze a telefonomat is vittem magammal, sejtésem szerint pár perc múlva lesz egy hívásom. Így is lett.

-          Fer, jól vagy? – kérdeztem egyből, köszönés nélkül.

-          Persze-persze! – dünnyögte a mobilba. – Spanyol bika vagyok, emlékszel?

-          Igen. – kuncogtam egy kicsit megkönnyebbülve. – Nagyon is jól.

-          Akkor nyugodj meg Kicsim. Kiminek nagyobb baja esett, mint nekem. – csikorogtak a fogai, miközben ezt mondta.

-          Muszáj volt neki menned?

-          Igen. – jelentette ki egyszerűen. – Senkinek nem hagyom, hogy így beszéljen rólad, legyen az akár az egyik legjobb barátom. Csak tudnám, hogy mi történt vele?

-          Én sem értem. – sóhajtottam. – De Szabus jól van?

-          Hát, kapott egy monoklit. – suttogta. – Ezt az egyet sajnálom a verekedésünkből. Mást nem.

-          Megértelek. Sebi gondolom most jó mérges. – bele sem mertem gondolni a kis pukkancs most milyen idegállapotban lehet.

-          Az nem kifejezés! Bár Kimire haragszik, nem rám. – ekkor csecsemősírást hallottam fentről. – Úgy hallom menned kell. – mosolygott a telefonba, ezt éreztem a hangján..

-          Igen, valamelyik kicsink felébredt. Hiányzol nekünk. – most meg én kezdtem el könnyezni.

-          Holnap este már veletek leszek. – nyugtatott meg. – Most pedig menj és vigyázz a kis hercegnőinkre. Adj nekik sok-sok puszit a nevemben a kobakukra!

-          Okés. – nevettem a telefonba.  – Megmondom nekik, hogy az apukájuk küldte. Szeretlek Fernando!

-          Helyes! Én is Szeretlek Kicsi Lány! - zárta le a beszélgetést, majd letettük a telefont. Felmentem a gyerekekhez és az ő szobájukban nyomott el az álom.